Betűméret
kicsinyít
alapméret
nagyít

Illés József: A magyar czímer és a királyi czím története 1804-től kezdve.

Illés József
A magyar czímer és a királyi czím története 1804-től kezdve Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1917. 120 p.

Forrás:
Holub József: Illés József: A magyar czímer és a királyi czím története 1804-től kezdve. Akadémiai székfoglaló. Felolvastatott 1916 október 9-én = Turul, 1917. XXXVII. 59-61 p.

 

Az államcímerek, mint a népek, államok, nemzetek szimbólumai, nemcsak élettelen, jelentőség nélküli jelvények, hanem valóságos politikai műszerek, amelyek a politikai élet, egy-egy nemzet, ország életének küzdelmes hátterű mozzanatait érzékenyen felfogják és hűen visszatükrözik. A címerkép időnkénti változásai mögött mindig nagy történelmi háttér rejlik és különösen áll ez a mi címerünkre, a melynek múlt századi fejlődése voltaképpen azt a folyton meg megújuló és soha nem lankadó küzdelmet tükrözi vissza, amelyet a magyar királyi udvari kancellária vívott az osztrák egységesítő törekvések ellen. Érdekes e fejlődés, érdekes a küzdelmek ez utolsó százada már csak azért is, mert a korszak végén, ma ott ragyog a magyar címer a maga régi tisztaságában, s a magyar király címeivel együtt immár hűen fejezi ki állami különállóságunkat, az Ausztriával szemben való állami egyenrangúságunkat. Sok és nagy harcokba került, míg ide jutottunk, s ezt a jó, derék harcot csendesen, minden nagyobb rázkódás nélkül az egykor aulicusnak, sőt nemzetellenesnek gúnyolt magyar kancellária harcolta végig. Ezt a küzdelmet, e harcok sorozatát deríti fel Illés akadémiai felolvasásában. Midőn 1804. augusztus 11-én Bécsben az örökös ausztriai császári cím felvételéről szóló pátenst kibocsátották és ezt a magyar királyi udvari kancelláriával közölték, az első a mi a magyar kancelláriának feltűnt, a magyar királyi cím hiányossága volt. Nevezetesen hiányzottak a pátensből a magyar király apostoli címe és a magyar király igénycímei. A magyar kancellár mind a kettőre nagy súlyt helyezett, ennélfogva első sorban ezt a kérdést óhajtotta tisztázni. Feliratot intézett tehát a királyhoz, kifejtvén ebben a címek tárgyában a magyar álláspontot. I. Ferencz király a magyar kancellár álláspontjára helyezkedve döntött, így tehát a kancellár győzött, megvolt a praecedens, a melyre később építeni lehetett.

A királyi címekkel kapcsolatban felmerült a címer kérdése is. Ebben szintén a magyar álláspont győzött. Ugyanis Illés, előadva, hogy hogyan született meg az osztrák császári kétfejű sas és leírva az egységesnek tervezett császári nagy, közép és kis pecsétet (címert), előadja a magyar kancellár állásfoglalását ezen egységes címerrel szemben. A végeredmény: hogy a magyar hatóságok 1804 után is az 1804 előtti pecséteket és címereket használják. A magyar kancellár ugyanis teljesen tisztában volt azzal, hogy itt centralisztikus törekvéssel áll szemben, épp úgy, mint 1780-ban, II. József trónraléptekor, s ennélfogva úgy, mint 1780-ban most is bőségesen kifejtette e törekvés elleni érveit és megállapította, hogy az új címertervezet nem felel meg a magyar közjog követelményeinek s kívánta, hogy valamint a magyar álláspontnak megfelelően kétféle cím van, úgy kétféle pecsétnek is kell lenni. Az eredmény az volt, hogy maradtak az 1804 előtt pecsétek. 1806-ban megtörtént a német-római birodalmi császárságról való lemondás, a mely alkalmat adott a címerek kérdésének rendezésére és a magyar kancellária fenti propositiójávai szemben az 1804-es változás hatása a címerben csak most következett be. Miután a magyar királyi címet illetőleg — a mely ismét veszélyben forgott — a magyar és a császári kancellária megállapodott egymással, a címerkérdés megoldása következett, a mely megoldásban — részleteit itt hosszú volna elmondani — szintén sikerült a magyar kancelláriának megőrizni és kifejezésre juttatni a dualizmust és a megoldásnak megfelelő új pecsétek 1807 őszén el is készültek. 1813-ban Metternich a cím és címer kérdésébe új fordulatot akar becsempészni, azonban a magyar kancellária óvatos volt és ellenállt minden ilyen irányú törekvésnek. Bár kétfejű sasos alapon, a sasos háttérrel, de mégis mindig kétféle pecsét, kétféle címer volt használatban és ennek megfelelően kétféle uralkodói cím is.

Metternich centralisztikus irányú törekvése nemcsak hogy nem sikerült az 1836. évi címerrendezésnél sem, de sőt a magyar álláspontnak megfelelően ő maga rajzoltatta meg az új címereket, a mi a magyar kancellária 24 esztendős következetes magatartásának eredménye volt. És a magyar kancellária inkább éveken át nem hajtotta végre a király rendelkezéseit, de álláspontjához vaskövetkezetességgel ragaszkodott. Ez volt az állapot 1848-ig, a midőn az események akkori rohamos kibontakozása új irányt adott a magyar címer fejlődésének. Ekkor a magyar állam címere mindenféle kétfejű sasos háttér nélkül, tisztán jelenik meg előttünk, hogy alapját képezze az 1867 utáni fejlődésnek. 1849 után 1867-ig megvan a visszaesés a cím és címer terén is, a magyar királyi pecsétek helyét a császári foglalja el, míg végül 1869-ben beáll a magyar címernek az 1848-iki alapján való mai, legújabb korszaka, a melynek fináléját a most dúló világháború zivataros napjaiban éltük meg, a kiegyezési törvény szellemében megalkotott legutolsó nagy címerrendezés képében. Ez Illés tanulmányának nagyon rövidre szabott kivonata. A dolgozathoz a szerző dicséretes szorgalommal és buzgósággal mindenünnen nagyszabású levéltári apparatust hordott össze és e nagy adattömeget nem száraz szakdolgozattá, hanem laikusok számára is élvezetes és tanulságos formában dolgozta fel. Különösen érdekesek azok a részletek, a melyekben a szerző a magyar kancelláriának a centralisztikus törekvésekkel szemben való makacs küzdelmét és következetes ellenállását rajzolja meg. A dolgozatot jól sikerült húsz szövegközi címerkép és eredeti typariumokról készült s nagyszerűen sikerült műmellékletek tarkítják. Szerző dolgozatával értékes és becses monographiát nyújtott alkotmányunk újabb történetéhez.