Betűméret
kicsinyít
alapméret
nagyít

Döntvényjog

A döntvényjog alakulása a kezdetektől 1949-ig

Történeti áttekintés, jogszabályi háttér

 

Az ítélkezési gyakorlat egyöntetűségének követelménye a 19. század utolsó harmadától követhető nyomon. A döntvény valódi célja a magyar jogban – akkor is és most is – a jogegység megóvása és a jogbiztonság megszilárdítása volt.

A jog a döntvényalkotásra, azaz a döntvényalkotás joga a 19. század második felében keletkezett. 1881-ig a vitás elvi kérdések tisztázásának és az álláspontok egyeztetésének lehetséges módját a Kúrián a semmítőszéki osztály által alkotott megállapodások képezték. A döntvényjog kialakulása kezdetének a szakirodalom a polgári törvénykezési rendtartásról szóló 1868. évi LIX. tc.-t módosító 1881. évi LIX. törvényt tekinti, melynek hatályba lépésével vette kezdetét a valóságos döntvényalkotás. A törvény intézményesítette a Kúriának az igazságszolgáltatásban legmagasabb szinten betöltött szerepét.

Az 1881. évi LIX. tc. 4. §-a a következőket rendelte: "Az igazságszolgáltatás egyöntetűségének megóvása végett, a vitás elvi kérdések, a magy. kir. Curia polgári tanácsainak teljes ülésében döntetnek el... A teljes ülés elvi megállapodásai, az ügyek eldöntésénél irányadók."

A döntvény fogalmát a Márkus Dezső által szerkesztett és 1900-ban megjelent Magyar jogi lexikon az alábbiak szerint határozta meg:

"A döntvény tételes jogunk szerint valamely felső v. középfokú bíróságnak elvi megállapodása, melyet az a bíróság, amelynek számára hozatott, az ügyek elintézésénél mindaddig követni tartozik, amíg azt egy újabb elvi megállapodás meg nem változtatja. Döntvények alkotásának jogával a felsőbb fokú rendes bíróságok (kir. ítélőtáblák s a kir. Curia) és a kir. közigazgatási bíróság vannak felruházva..."

A döntvényalkotás jogával tehát a felsőbb fokú rendes bíróságok, azaz a Királyi Kúria és a királyi ítélőtáblák, valamint a különös bíróságok közül a Pénzügyi Közigazgatási Bíróság, majd a Közigazgatási Bíróság voltak felruházva. A bíróságok által hozott elvi megállapodások "műfajai" a teljes ülési határozatok, a jogegységi határozatok és az ún. egyéb elvi határozatok voltak.

A felsőbíróságoknak a döntvényalkotási joga abban az értelemben, hogy a teljes ülésben hozott elvi megállapodások az illető bíróságot az ügyek elintézésénél kötelezik, a porosz jogban alakult ki.

A tanulmány célja a magyar döntvényjog kialakulásának áttekintése, a döntvényalkotást szabályozó rendelkezések bemutatása, valamint a döntvények közzétételi forrásainak számbavétele. Az írás első részében a "valódi" döntvényjog kialakulását megelőző időszaknak a döntvényjog fejlődése szempontjából meghatározó eseményeit, jogi reformintézkedéseit veszem sorra. A részt az 1868/69-es bírósági reform és az ennek nyomán kialakult bírósági szervezetrendszer bemutatása zárja. A tanulmány második részében a vonatkozó törvények és rendeletek elemzésén keresztül, ezeket alapul véve, vázolom a döntvények megalkotására, illetve azok közzétételére vonatkozó rendelkezéseket.

A döntvényjog alakulása 1848 előtt

Döntvény jellegű ítéletek (sententiak) már a 19. század második felét megelőző időszakban is születtek, sőt már a Hármaskönyv (Tripartitum) keletkezését megelőzően, azaz 1514 előtt is hoztak ilyen döntvényeket. A szakirodalom szerint az ország nagybírái (judices regni ordinarii), azaz a nádor, az országbíró, a kancellár, ez utóbbi helyett később a személynök) olyan önálló tekintéllyel bírtak, hogy a magyar jog nagy része egyenesen ezek ítélkezéséből alakult ki.A bíróságok ítéletei jogunknak mindig is fontos forrásai voltak. Mindezekre utal Werbőczy István a Hármaskönyv 6. czím ("Honnan eredt a mi szokásunk, melyet a törvénykezésben meg kell tartanunk?"), 1., 2., 3. és 11. §-ban:

"...mindazáltal ennek a mi hazai szokásunknak, a melylyel mostanában a törvénykezésben közönségesen élünk, háromféle alapja van:

1. § Először, a közönséges rendeletek és végzemények.

2. § Másodszor, a fejedelmi kiváltságlevelek.

3. § Harmadszor pedig: az ország rendes bíráinak itéletei.

11. § Harmadszor pedig és utoljára ez a mi szokásunk az ország rendes biráinak ismételt, sőt több ízben egy és ugyanazon renddel, módon és eljárással hozott és alkotott s törvényes végrehajtással is megerősített itéleteiből és itélő leveleiből származott."

Wenczel Tivadar szerint a nagybírák ítéletei alapján valóságos döntvénygyűjtemények is elkészültek. Ilyen az Illosvay-codexbefelvett döntvény-gyűjtemény, (Ilosvay-kódex: 1544 és 1567 között keletkezett (OSZK, Fol. Lat. 4023, f. 236v). Szent István Intelmeinek legkorábban ránk maradt kéziratai a 15. és 16. századi Thuróczy-, és az Ilosvay-kódex, mely Szent István első törvénykönyvét a Decretum Sancti regis Stephani-t említik forrásként.) amelynek több döntvénye kifejezetten II. Ulászló korából való.

A bírósági ítéletekben foglalt jogi elvek ebben az időszakban még csak annyiban szolgáltak az ügyek eldöntésénél irányadóul, amennyiben a bíróságok azokat belső erejüknél fogva elfogadták.

III. Károly (1711–1740) 1723-as bírósági reformja (1723. évi XXIV. és XXV. törvények) egységesítette a felsőbíróságok rendszerét. A két meghagyott felsőbíróságot – a hétszemélyes táblát és a királyi táblát – egy egységes felsőbíróságban, a Magyar Királyi Kúriában fogta egybe. A hétszemélyes tábla elnökségét a nádorra és az országbíróra bízták, a királyi tábla vezetését pedig a királyi személynökre. Az ország nagybíráinak törvénykezési tekintélye kapcsán Wenczel Tivadar így fogalmazott:

"... a kir. Kúria hazánknak ezen három legfőbb, s mintegy sarkalatos törvénykezési hivatalának egybefoglalásában bírja, nemcsak egységének, de függetlenségének s önállóságának is főbiztosítékát... Saját személyes vezetésök által a királyi Kúriának fényes állását oly polczra emelik, melynél fogva annak eljárása az ország más bíróságainak mintáúl szolgál."

A törvény abból a célból, hogy enyhítse a két felsőbíróságra háruló ítélkezési terhet, az alsóbíróságok és a Kúria közé beiktatta a kerületi táblákat. Ennek abban van a jelentősége, hogy a változtatásokkal lehetővé vált, hogy tevékenysége során a Kúria ne csak konkrét perekkel foglalkozzék, hanem ítélkezési gyakorlatával általános iránymutatást is adjon a többi bíróság számára. Ennek folytán az ítéletek minőségében is változás következett be.

Wenczel Tivadar szerint: "... a magyar kir. Kúriának ítéletei, nemcsak a perlekedő felek közti eseteket intézik el, s képeznek ezekre nézve jogszabályt; hanem tartalmuk a törvényesség és belső igazságosság különös vélelme által támogatván, a magyar magánjogban előkelő tekintéllyel bírnak, s ennek kútfői közé soroztatnak."

A szerző különbséget tesz a királyi Kúria ítéletei között. A Kúria közönséges ítéleteit (sententiae) és a döntvényeit (decisiones) különbözteti meg. Az utóbbiak alatt olyan ítéleteket kell érteni, "melyek kétes és a törvény által nem szabályozott jogkérdéseket elhatároznak s mintegy eldöntenek."A döntvények harmadik csoportjába tartoznak azok, amelyekben ugyanarra a vitás jogkérdésre nézve a hétszemélyes tábla és a királyi ítélőtábla is többször egyformán nyilatkozott. Ezek az ún. irányadó vagy megismételt döntvények (praejudicia).

Fodor Ármin szerint a királyi Kúria közjogilag e korban (1723–1848) a döntvények alkotásával a törvényhozás működési körébe vágott.