Betűméret
kicsinyít
alapméret
nagyít

Írott jogforrások

 

 I.Törvény

 

Corpus Juris HungariciLegfőbb jogforrása a magyar jognak a törvény. A törvény a törvényhozó szerv akaratának kifejezésre juttatása. Első királyaink idején a törvényeket az uralkodók hozták. Később, Zsigmond király halála után az Országgyűlés a törvényhozás állandó szereplőjévé, fő szervvé vált. A Hármaskönyv értelmében a törvények megalkotásához a nép és a király, egyező akaratára volt szükség. A 15–16. századtól a törvényeket a nemzet és a megkoronázott király együttesen gyakorolták. 1532-ig a nemesség összehívás nélkül is többször összeült, azt követően azonban csak királyi összehívásra ülésezett. 1604-ig a királyi önkény többször megnyilvánult az Országgyűlés összetételét tekintve, ezt az 1608. évi I. tc. szabályozta. Ebben a törvényben meg volt határozva, hogy a király kiket hívhat meg az országgyűlésre. A Habsburg-korszakban a törvényeket az Országgyűlés és a király együttesen alkották. 1848 tavaszán, az ún. „áprilisi törvények” rendelkeztek például az országgyűlés évenkénti üléseiről (1848. évi IV. tc.), egyes szabadságjogokról. A törvényhozás menetéről a házszabályok rendelkeztek. Az 1869. évi IV. tc. rendelkezik a bírói hatalom gyakorlásáról. Ezen jogszabály 19. §-a szerint a bíró a törvények, a törvény alapján keletkezett s kihirdetett rendeletek s a törvényerejű szokás szerint tartozik eljárni és ítélni. A rendesen kihirdetett törvények érvényét kétségbe nem veheti, de a rendeletek törvényessége felett egyes jogesetekben a bíró ítél. A törvény a legmagasabb rendű, legerősebb jogforrás. Következtetésképp törvénnyel nem lehet ellentétes egyetlen jogforrás sem. Törvényt csak törvény változtathat meg. Amikor a szovjet típusú jog meghonosodott nálunk, a törvényhozás jelentősége jelentősen háttérbe szorult, ugyanis az Országgyűlés évente csak kétszer ülésezett, és csak pár napig. A meghozott törvények száma is számottevően lecsökkent.

A törvény érvényességi kellékeinek egyike a kihirdetés. Kezdetben szokásjogi szabályok határozták meg a kihirdetés módját. A feudális korban felolvasással hirdették ki a törvényeket. Az „áprilisi törvények” értelmében a törvényeket külön szentesítették és kihirdették a képviselőházban és külön a főrendiházban. Ebben az időszakban létezett már a jogszabályoknak a központi hivatalos közzétételi módja. A hivatalos lap a Közlöny volt. 1849 és 1860 között a jogszabályokat a Magyar Hírlapban tették közzé. 1860–1867-ig a Sürgöny látta el a közzétételi feladatokat. 1867-től pedig a Budapesti Közlöny lett a hivatalos lap. 1881-től a törvényeket az Országos Törvénytárban hirdették ki. (1881. évi LXVI. tc.) A törvényeket évszámmal és római számokból álló sorszámmal látják el. A sorszámokat évente újrakezdik. A törvény hatálybalépésének idejéről maga a törvény rendelkezik, vagy annak végrehajtását más törvényre bízza, esetleg a hatálybaléptetéssel valamely minisztert bízza meg. Ha a hatálybaléptetésről külön rendelkezés nincs, akkor a törvény a kihirdetést követő naptól számított tizenötödik napon lép hatályba. Az 1920. évi I. tc.-nek megfelelően a törvényeket kihirdetési záradékkal látták el.

 

Alkotmány

 

A törvények közül is kiemelkedik az alkotmánytörvény vagy alaptörvény, de csak 1949 után, előtte a magyar jogrendszer ezt a terminust nem ismerte. 1949-ig hazánknak történeti alkotmánya volt. Maga az alkotmány szó már a 16. század közepén ismert volt a magyar nyelvben. Az alkotmány a jogforrások hierarchiájában a csúcs szerepet tölti be. Az osztrák császár 1849. március 4-én magát az alkotmányt egy császári rendelettel léptette életbe. Az olmützi alkotmány egy ráerőszakolt alkotmány, melyet 1851-ben hatályon kívül helyeztek. Az 1851. december 31-én hatályba lépő új alkotmány, az ún. Sylvesterpatent megtartotta – az olmützi alkotmányból – önálló államiságunk megszüntetését. A törvény előtti egyenlőséget és a jobbágyi függéstől való mentességet megerősítette. Az 1860. október 20-án hatályba lépett Októberi Diploma egy összbirodalmi alkotmányt is magában foglalt. A császár ebben egyesítette a magyar korona országait, lemondott a nyílt abszolutizmusról, visszaállította a régi országgyűléseket, azonban egy közös birodalmi parlamentet helyezett fölé. Majd egy évvel később, 1861. február 26-án újabb birodalmi alkotmány született. A birodalmi gyűlésbe a magyarok nem küldtek követeket. Mindezek alátámasztani látszanak, hogy szinte minden korszakot áthatott a „Hungaria est semper libera” (Magyarország örökké szabad. Az 1791. évi Függetlenségi törvény tartalmazza) elve.

 

Decretumok (Királyi törvények)

 

AranybullaA törvények az Árpád-házi királyok korában mint a szokásjogot kisegítő jogforrások voltak jelen. Az országos gyűlések, gyülekezetek csak a 13. század végétől váltak törvényalkotó gyűlésekké. Addig az uralkodó számított a legfőbb törvényalkotónak. Az egy alkalommal hozott és elfogadott törvényeket az uralkodó decretum-ba foglalta és ellátta azt királyi pecsétjével. A törvény kötelező ereje a király hatalmából eredt. I. István törvényei többek között megalapozták az állam- és az egyházszervezet kiépítését, a királlyal szembeni hűtleneket szigorúan büntették, rendelkeztek az egyéni földtulajdonról, védelmezték az árvákat, özvegyeket. László és Kálmán törvényei jellemzően perjogi és büntetőjogi tartalmúak voltak. Majd a II. András uralkodása alatt született Aranybulla (1222) már főként közjogi szabályokat tartalmazott. IV. Béla királyságának idején az 1267-es törvénykönyv érdemel említést, amely az Aranybulla fontosabb rendelkezéseit újította meg. Jelentősnek számítanak III. András 1290-ben és 1298-ban hozott törvényei. Még az Anjouk korában is a királyi törvényhozás érvényesült elsősorban. Az 1318. évi kalocsai zsinaton a főpapság fel is lépett Károly Róbert önkényes királyi hatalmával szemben. Zsigmond király a törvényeket állította előtérbe a szokásjoggal szemben. Az 1440-es évektől kezdődően az országgyűlések egyre nagyobb szerepet kaptak a törvényhozásban.

 

Privilégium

 

 Városi kiváltságlevelekMás néven kiváltságot tartalmazó oklevél. Szabadságot is jelentett, illetve egy olyan szabályalkotási formát, amelyben a király mint főhűbérúr és az egyházi és világi főurak mint kiváltságosok jelentek meg.  A privilégium gyakori jogforrása a feudális kornak, mégpedig a király által kibocsátott jogforrás volt. A törvényesen megkoronázott király a privilégium által egyes személyeket (jellemzően egyházi és világi főurakat) vagy testületeket (például egyházak, püspökségek, kolostorok) kivesz az általános szabályok hatálya alól, és a különleges jogszabályok hatálya alá helyez. Éppen ezért a királyi privilégium ellentétben állhatott a törvénnyel, hiszen mentesítette az adott személyeket, testületeket a törvény hatálya alól. Szigorú feltételeknek kellett, hogy megfeleljen a privilégium. Az egyik szerint a privilégiumot csak törvényesen megkoronázott király adományozhatja, a másiknak megfelelően nem lehet ellentétes az ún. sarkalatos törvényekkel. Sarkalatos törvény alatt értették az alkotmányra, az ország állam- és kormányformájára és az uralkodó osztályok alapvető jogaira vonatkozó törvényeket. A harmadik kritérium értelmében királyi pecséttel lássák el, az utolsó kritérium pedig az volt, hogy egy éven belül hirdessék ki. A privilégium záradékának tartalmaznia kellett a „salvo jure alieno” elvét, vagyis, hogy csak mások jogainak a sérelme nélkül érvényesülhet a privilégium. Többek között privilégium kellett a nemesség adományozásához, a pallosjoghoz, a vásártartáshoz, illetve más jogok adományozásához is. A privilégiumokat fajtáik szerint általános (a király ezeket bizonyos személyek csoportjának vagy testületeknek adományozta) és különös (egyes személyeknek adományozott a király ilyeneket) privilégiumokra osztották.

 

Áprilisi törvények

 

1848. évi III. törvénycikk 1848. április 11-én az Országgyűlés által elfogadott törvények lebontották a feudális állam jogintézményeit, és életre hívták az állami önrendelkezést, a polgári átalakulást, illetve néhány emberi szabadságjogot deklaráltak. Törvényeket fogadtak el többek között a független felelős magyar minisztérium alakításáról (1848. évi III. tc.), az Országgyűlés évenkénti üléseiről (1848. évi IV. tc.), az országgyűlési követeknek népképviselet alapján való választásáról (1848. évi V. tc.), az ősiség eltörléséről (1848. évi XV. tc.), a sajtóról (1848. évi XVIII. tc.), illetve a vallás dolgában (1848. évi XX. tc.). Az 1848. június 2-ra összehívott Országgyűlés által alkotott törvényeket a király nem szentesítette. Majd október 3-án fel is oszlatta az uralkodó az Országgyűlést, de az működésének folytatását mondta ki. Vagyis az Országgyűlés saját szuverenitásából alkotott jogszabályokat, melyek azonban nem tettek eleget a formai követelmények, ugyanis a király általi szentesítés hiányzott. A nemzeti ülés decemberi ülésszakáig törvények helyett leginkább országos határozatot hoztak minden olyan kérdésben, amelyben törvényt kellett volna alkotniuk. Az országos határozatok meghozatalához a két ház beleegyezésére volt szükség. A határozatokat a képviselőház elnöke és jegyzője látta el kézjegyével. Országos határozat született például a hadsereg talpra állításáról, az Országos Honvédelmi Bizottmány megalakulásáról. (1848. október 8-án, a Batthyány-kormány lemondása után a képviselőház az Országos Honvédelmi Bizottmányra ruházta a végrehajtó hatalom gyakorlását.) Vagy az új pénzjegyek kibocsátásáról.


 

II. Rendelet

 

Magyarországi Rendeletek TáraA feudális korban rendeletnek tekintették a végrehajtó hatalom jogalkotó működéséből származó szabályokat, illetve a nagyobb királyi tanácsokban hozott decretumokat is. A király rendeleti úton szabályozott kérdéseket, ha az Országgyűlés nem volt együtt, vagy ha meg akarta kerülni azt. A rendeletalkotás a 18. században kezdett általánosan elterjedni. A jogforrások második csoportját a rendeletek alkotják. Az uralkodó önálló jogalkotó tevékenységének jelentős szerep jutott a rendi jogrendszer egyik jelentős jogforrása, a királyi kiváltságlevelek (privilégiumok) útján. Alapvető elv volt a privilégiumokkal szemben, hogy azok nem mondhatnak ellent a törvénynek és a szokásnak, és mások jogait sem sérthetik. Az 1930-as években nagyban veszítettek jelentőségükből. A rendeletek közül elsőként a kormányrendeletet kell megemlíteni, amely nem mondhat ellent a törvénynek és a törvényerejű szokásnak. A bíró a rendeletet törvényszerűségi szempontból köteles vizsgálni, hiszen a bíróság csak a törvény alapján keletkezett és kihirdetett rendeletek alapján járhat el és ítélkezhet. A kormányrendeletek három fokozatba sorolhatók:

 

  • királyi (kormányzói) rendeletek, amik a kormányrendeletek legmagasabb szintű fajtái, amelyeket különösen fontosabb kérdéseknek a végrehajtó hatalom által történő szabályozására szoktak kibocsátani. Ezeket a király vagy kormányzó miniszteri ellenjegyzés mellett adta ki.
  • összminisztérium (m. kir. minisztérium) rendeletei, melyeket a minisztertanács határozata alapján kiadott rendeletek, és a miniszterelnök látta el kézjegyével.
  • miniszteri rendeletek, melyeket királyi elhatározás alapján az illetékes miniszter írt alá.

 

Rendeletalkotási jogkörbe azok az ügyek tartoztak, melyek nem a törvényhozásnak voltak fenntartva, és amely ügyek szabályozását magasabb jogszabály nem utalta a közigazgatási önkormányzati testületek jogkörébe.

A rendeletnek törvényes alapja a rendelet kibocsátására adott törvényi felhatalmazás. A rendeletek kibocsátására a minisztériumok és egyes miniszterek kapnak felhatalmazást. A legtöbb rendelet a törvények végrehajtása céljából születik, ezen alapulnak az ún. életbeléptetési vagy törvény-végrehajtási rendeletek. Ezek leegyszerűsítve a végrehajtó hatalom közigazgatási utasításai. A törvényhozás azonban nemcsak a törvény végrehajtását, életbeléptetését bízza a minisztériumokra illetve a miniszterekre, hanem olyan szabályok megalkotását is, amelyek szorosan kapcsolódnak valamely törvényhez, mégsem kaptak helyet benne. Azt azonban szem előtt kell tartani, ha a törvényhozó hatalom a maga feladatait a végrehajtó hatalomra bízza, akkor minden formai legalitás ellenére megszűnik a törvényhozó hatalom önálló működése, és a törvényhozás és végrehajtás egy kézben egyesül.

 A rendelet a kihirdetésével válik érvényessé, hatályossá pedig vagy azonnal, vagy a rendeletben megállapított időpontban. A kihágást megállapító rendeleteket minden körülmények között ki kell hirdetni a hivatalos lapban, a Budapesti Közlönyben. Ha hosszabb idő nincs megállapítva a rendeletben, akkor a kihirdetés napját követő nyolcadik napon lép hatályba. A rendeleteket évente a Magyarországi Rendeletek Tárában gyűjtik össze. A Rendeletek Tára egy hivatalos gyűjtemény, amely a kormányrendeleteket úgy gyűjti össze, hogy a megfelelő szak- és időrendi-, továbbá betűrendi tárgymutató és számsoros mutató segítségével a joganyagban mindenki megtalálhassa azt a rendeletet, amit keres.  Célként fogalmazták meg a jogtudósok, hogy a Rendeletek Tárában közölt minden egyes rendeletnél legyen megjelölve, hogy azt a Budapesti Közlönyben mikor hirdették ki. Ez sajnos 1927-ig nem történt meg, pedig több szempontból is jelentős lett volna. Egyrészt csak az a rendelet bír jogi hatállyal, amelyet a Budapesti Közlönyben kihirdetnek. Másrészt, ha a rendeletben nincs szabályozva, hogy a rendelet mikor lép életbe, akkor a Budapesti Közlönyben való megjelenésétől kiindulva kell kiszámítani az életbelépés időpontját. Harmadrészt ha a Budapesti Közlönyben és a Rendeletek Tárában közölt szövegek között eltérés mutatkozna, abban az esetben a Budapesti Közlönyben kihirdetett szöveget kell irányadónak tekinteni. Egy kritikai észrevételt meg is megfogalmaztak a jogászok a Rendeletek Tárával kapcsolatban, miszerint sok olyan rendelet maradt ki a gyűjteményből, amely a későbbiekben is érdeklődés tárgyát képezi. A Rendeletek Tárának az a célja, hogy abban később is megtalálhatók legyenek a rendeletek, azonban ha a gyűjtemény hiányos, akkor célját nem éri el. Ha később kiderült, hogy kihagytak egy olyan rendeletet a gyűjteményből, amely pedig hasznos lett volna, akkor utólag felvették a gyűjteménybe, sok esetben évekkel később. Meg kell különböztetni a kormánynak a jogalkotó és a szolgálati rendeleteit. Jogalkotó rendeletek azok, amelyek általános kötelező erővel bírnak, amelyekhez mindenki alkalmazkodni köteles. Szolgálati rendeletek pedig azok, amelyek a közszolgálat körén belül szabályoznak. A kormány a jogalkotó rendeleteit a hivatalos lapban, a Budapesti Közlönyben hirdeti ki. Kizárólag és egyedül a Budapesti Közlönyben való közzététel bír a kihirdetés jogi hatásával. A Budapesti Közlönyben szabályszerűen kihirdetett rendeletet módosító minden további rendeletet is szabályszerűen ki kell hirdetni. Az a kormányrendelet, amelyik a hivatalos lapban nem jelent meg, azt a jogalanyok nem kötelesek betartani. A szakminisztériumoknak saját hivatalos közlönyei  vannak. Saját közlönye volt a közlekedési tárcának, a honvédelmi-, a pénzügyi-, a postai-, az ipari-, a kereskedelmi-, a vallás- és közoktatásügyi-, az igazságügyi-, a belügyi- és a földművelésügyi tárcának is. Időszakonként a tárcák és a közlönyeik elnevezése változott. Az egyes miniszterek szakközlönyei leginkább a szolgálati rendeleteknek az alárendelt hatóságokkal és hivatalokkal való közlését célozzák.

 

Királyi rendelet (pátens)


Királyi rendelettel szabályozták például Erdély alkotmányát (Diploma Leopoldium, 1691), a vallásügyet (Explanatio Leopoldina, Resolutio Carolina, 1732), az erdészeti kérdéseket (Ordo sylvarum, 1769), a büntetőeljárást (Ordo criminalis, 1787). Az 1790/91. évi XII. tc., mely a törvényhozó és végrehajtó hatalom gyakorlásáról szól, a következőket mondja ki: „Hogy a törvények alkotásának, eltörlésének s magyarázásának hatalma Magyarországban és a hozzá kapcsolt részekben, az 1741. évi VIII. tc. rendeletének sérelme nélkül, a törvényesen megkoronázott fejedelmet és az országgyülésre törvényesen egybegyült országos karokat és rendeket közösen illeti, s rajtok kivül nem gyakorolható: Ő szent felsége magától és önként elismeri, s kegyesen kijelentette, hogy Ő a rendek ezek jogát sértetlenül megtartandja, és a mint azt dicsőült elődeitől kapta, azonképen csorbitatlanul szállitandja át felséges utódaira, biztositván az ország karait és rendeit, hogy soha sem fogja az országot és a kapcsolt részeket rendeletekkel vagy ugynevezett pátensekkel, melyek különben is az országnak soha egy törvényszékén sem fogadhatók el, kormányozni; pátensek kiadása csupán azon esetre tartatván fönn, midőn a törvénynyel egyébként megegyező dolgokban, a kellő eredménynyel való kihirdetés egyedül ez uton lenne eszközölhető” (Corpus Juris Hungarici CD. Budapest: KJK Kerszöv, 1999.) Vagyis a törvény lehetővé tette a pátens kiadását a törvények végrehajtására.

A Bach-rendszer idején a törvényhozás és egyéb jogszabályok alkotása szünetelt. Ebben az időszakban császári nyílt parancsokkal, más néven pátensekkel kormányoztak. Így született 1849. március 4-én az olmützi alkotmány, ami egy oktrojált (ráerőltetett) alkotmány. A magyar korona országait egymástól elszakítva, az „egy és oszthatatlan osztrák császárság” tartományaivá tette, és végül nem lépett életbe.  1851 végén Ferenc József hatályon kívül helyezte.

 

Miniszteri rendelet


 Miniszteri rendelet 1848Az 1848. évi III. tc. hívta életre a miniszteri rendeleteket. A kormány és az egyes miniszterek megkezdték a törvények végrehajtási rendeleteinek a megalkotását. Így született meg például az országgyűlési követeknek népképviselet útján való választásáról szóló törvény (1848. évi V. tc.) végrehajtása. Ezek a rendeletek a Pesti Hírlapban, majd 1848 nyarától kezdve a Közlönyben hirdették ki. Vannak törvényt helyettesítő, törvényt pótló vagy törvényt kiegészítő rendeletek is. Rendeleti úton lehetett előírni a törvényben vagy országos szokásjogban nem szabályozott kérdéseket, kivéve a magánjogi- és büntetőjogi ügyeket.

 

Szükségrendelet

 

  1924. évi IV. törvénycikkA szükségrendelet a rendkívüli körülményekre (háború vagy természeti katasztrófa) tekintettel született kormányrendelet. A magyar kormánynak csak szűk körű jogalkotási lehetőségei voltak e téren. Törvényt módosíthattak vagy felfüggeszthettek, illetve olyan ügyekben is rendelkezhettek, melyeket csak törvény szabályozhatott. A háború esetére kivételes hatalommal a fennálló törvényekkel ellenkező rendeletek megalkotására ruházták fel a kormányt az 1912. évi LXIII. tc. alapján, mely a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről szól. Ezt a szabályt az 1920. évi VI. tc. – a háború esetére szóló kivételes hatalom idejének meghosszabbításáról – meg is hosszabbította. A bíróság nem vizsgálta túl szigorúan a rendeletek esetében a meghatalmazás kereteit. Az 1924. évi IV. tc. az államháztartás egyensúlyának helyreállításáról rendelkező, majd az 1931. évi XXVI. tc., amely a gazdasági és hitélet rendjének, továbbá az államháztartás egyensúlyának biztosításáról szól, ezek is messzemenő felhatalmazást adtak a kormánynak. Ezeknek a rendelet-kibocsátási meghatalmazásoknak a hátterében a háború, a forradalom vagy az alkotmány, illetve az államháztartás egyensúlyának helyreállítása állt. A hatalom tényének forradalmi jogalkotását igazán sohasem ismerte el a magyar jogi felfogás. A magyar jog történetében 1918–1919-ig nem is találunk példát kifejezett forradalmi jogalkotásra. Később jogpolitikai megfontolás céljából is kapott a kormány széles körű felhatalmazást pl. polgári perrendtartás kapcsán a bírói ügyviteli szabályok megalkotására vagy a fiatalkorúak bíróságáról szóló törvényt kiegészíthette rendeletekkel az igazságügyi miniszter. Nagymértékűvé vált a rendeletek uralma, és ez veszélyeztethette az alkotmányt, ezért vissza kellett térni arra az útra, hogy a törvényalkotást át nem ruházható hatáskörben a törvényhozó hatalom végezze.


Statútumok

 

1870. évi XLII. törvénycikkA Hármaskönyv a 8. címben tárgyalja a statútumokat, melyeket végzeménynek nevez. Ehelyütt említi a statutárius jogot is, mely helyhatósági jogot jelent, és a vidék, a tartomány, illetve a városok joga. Az 1500-as évek végén a vármegyék és a szabad királyi városok bocsátottak ki ilyen helyi rendeleteket. Mindenféle kérdést szabályoztak statútum formájában, amit törvény nem rendezett. A helyi rendeleteknek volt egyfajta törvénypótló szerepük is, és adott esetben, ellentétben is álltak a törvénnyel. Statútumalkotási joguk a mezővárosoknak és a községeknek (Falutörvénynek is nevezik) is volt, ezen szabályok érvényességi kelléke a földesúr jóváhagyása volt. A céhek is adtak ki statútumokat, melyekhez az iparosok önkormányzatának a jóváhagyása kellett. Említést érdemelnek még a társországok és az egyes nemzetiségek statútumai is, melyek közül a horvátok, szlavónok, székelyek, jászkunok, az erdélyi és a szepesi szászok helyi rendeletei jelentősek. 1848-ban szabályrendeletek néven alkottak ilyen jogszabályokat.

Az autonóm testületek statútumai is jelentős szerepet játszottak a statútumok között. 1848-ig a törvényhozás és a központi kormányhatóságok szerepétől eltekintve a magyar közélet, a jogalkotás, közigazgatás és bíráskodás az autonómiák körében folyt le. A statútum és a szabályrendelet azonos fogalmak. A statútum eredetileg helyhatósági szabályt jelentett, majd az 1870. évi XLII. tc. – a köztörvényhatóság rendezéséről – megszületése után helyhatósági szabályrendelet elnevezéssel illették. A törvénycikk alapján az önkormányzati közösségek által saját maguk számára, illetve saját tagjaik és területükre vonatkozó jogszabályokat értettek alatta.A modern magyar állami szervezetnek a 19. század második felében történt kiépítésével az autonóm testületek közéleti szerepe azonban nagymértékben csökkent, mindazonáltal a jogforrások között jelentős helyet foglalnak el az önkormányzati testületek (vármegyei, városi törvényhatóságok és községek) helyhatósági szabályrendeletei. Ezek között a legfontosabbak az állam önkormányzati hatóságainak szabályrendeletei, melyek kétfélék lehetnek:

 

  • vármegyei és városi törvényhatóságok szabályrendeletei, melyek nem mondhatnak ellent magasabb szintű jogszabályoknak, és miniszteri megerősítésre szorulnak.
  • községek szabályrendeletei; egyes fontosabb községi szabályrendeletekhez miniszteri jóváhagyás szükséges.

 

Itt kell megemlíteni az autonóm felekezetek jogalkotását is, amely az egyházi és iskolai ügyek szabályozását jelenti. Ide tartoznak még az országgyűlési házszabályok is. E szabályok értelmében az Országgyűlés mindkét háza maga állapította meg belső életének rendjét.

 A szabályrendelet az arra jogosult önkormányzati testületek (törvényhatósági bizottság közgyűlése, képviselőtestület) saját joghatósága területére érvényes; magasabb jogszabállyal nem lehetett ellentétes. Kihágást megállapító szabályrendeletet kis- és nagyközség nem alkothat. A szabályrendelet akkor érvényes, ha az arra jogosult szerv vagy hatóság alkotta. Kihágást megállapító szabályrendelet hatályosságához a belügyminiszter részéről történő megerősítés szükséges. Kivételesen, sürgős szükség esetén joga van a törvényhatóságnak vagy a városnak a szabályrendeletet, annak meghozatala és kihirdetése után a belügyminiszteri megerősítés előtt is hatályba léptetni. Az illető hatóság ez esetben köteles a szabályrendeletet meghozatala után, legfeljebb 24 óra alatt a belügyminiszterhez felterjeszteni, és az életbeléptetés halaszthatatlan szükségességét indokolni. A törvényhatóságoknak kihágást nem tartalmazó szabályrendelete akkor hatályos, ha azt az illetékes miniszter jóváhagyási záradékkal ellátta. Megyei városok és községek szabályrendeletét a kisgyűlés hagyja jóvá, amennyiben valamely törvény másként nem rendelkezik. A törvényhatóságnak és a megyei városnak kihágást megállapító szabályrendelete, ha abban hosszabb idő nincs kitűzve, a kihirdetés napját követő negyedik napon lép hatályba. A törvényhatóságoknak és a megyei városnak kihágást nem tartalmazó szabályrendelete (általános közigazgatási vonatkozású) a kihirdetéstől számított harminc nap múlva hatályos. A törvényhatósági szabályrendeleteket  (a törvényhatóságok szabályrendeleteit a törvényhatósági bizottság alkotta meg. Az 1886. évi XXI. tc. – a törvényhatóságokról – részletesen szabályozta a törvényhatóságok szabályrendelet-alkotási jogát) a törvényhatóság hivatalos lapjában teszik közzé, ami  Törvényhatósági Hivatalos Lap címen jelent meg. A lap célja a közönséget érdeklő közhatósági intézkedések megörökítése és kihirdetése. A lap közzéteszi többek között az állami és törvényhatósági szabályrendeleteket, rendeleteket, híreket és hirdetéseket. A községi szabályrendeletek kihirdetésére nézve a törvény nem tartalmaz rendelkezést. A községek szabályrendeleteinek megalkotását a községek rendezéséről szóló 1871. évi XVIII. tc. szabályozza. Ezek a jóváhagyás jogerőre emelkedése után alkalmazhatók.

Felhasznált irodalom:

  • Csizmadia Andor–Kovács Kálmán–Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996.
  • Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Budapest: Osiris Kiadó, 2000.
  • Ereky István: Kivételes és szükségrendeletek. In: Jogtörténelmi és közigazgatási jogi tanulmányok 2. kötet. Eperjes: Sziklai Henrik kiadása, 1917. 544–631. p.
  • Mezey Barna: Magyar jogtörténet. 4., átdolgozott kiadás. Budapest: Osiris Kiadó, 2007. 29–45. p.
  • Molnár Kálmán: A kormányrendeleti jogalkotás technikája. = Magyar Jogi Szemle 1927. VIII. évf. 3. szám, 112–115. p.
  • Moór Gyula: A különböző jogforrások, azok egyensúlya és rangfokozata a magyar jogrendszerben. = Magyar Jogi Szemle 1932. XIII. évf. 5. szám, 145–153. p.
  • Ruhmann Emil: A jogszabályok rendezése. = Jogállam 1933. XXXII. évf. 1. füzet 1–6. p.
  • Somló Bódog: A szokásjog. In: Emlékkönyv Farkas Lajos tanárságának negyvenötödik éve alkalmából. Kolozsvár, 1914. 339–369. p.
  • Sorix: Rendeletek. =Jogtudományi Közlöny 1932. LXVII. évf. 18. szám, 109–111. p.
  • Scholtz Kornél: A szokásjog sokértelműsége. = Gazdasági jog 1943. IV. évf. 1. szám, 75–80 p.
  • Schwarz Gusztáv: Szokásjog és törvényjog. = Jogállam 1907. VI. évf.2. szám, 81–104. p.
  • Szöllőssy Alfréd: A magyar közigazgatás főbb problémái. = Magyar Közigazgatás 1939. LVII. évf. 41.szám, 317–320. p.
  • Tomcsányi Móric: Magyarország közjoga. Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1943. 574 p.
  • Villányi (Fürst) László: A szokásjog módszertanáról. In: Emlékkönyv Dr. Szladits Károly tanári működésének harmincadik évfordulójára. Budapest: Grill Kiadó, 1938. 131–137. p.
  • Werbőczy István: Tripartitum. A dicsőséges magyar királyság szokásjogának Hármaskönyve. Latin–magyar kétnyelvű kiadás. Budapest: Téka Könyvkiadó, 1990.
  • Zachár Gyula: A szokásjog némely sajátos tulajdonságairól. In: Emlékkönyv Grosschmid Béni budapesti egyetemi professzor jogtanári működésének harmincadik évfordulójára (1882–1912). Budapest, 1912. 716–768. p.
  • Zétényi Zsolt: A történeti alkotmány. Magyarország ősi alkotmánya. Budapest: Magyarországért Kulturális Egyesület, 2009. 160–171. p.