Betűméret
kicsinyít
alapméret
nagyít

Írott jogforrások

 

II. Rendelet

 

Magyarországi Rendeletek TáraA feudális korban rendeletnek tekintették a végrehajtó hatalom jogalkotó működéséből származó szabályokat, illetve a nagyobb királyi tanácsokban hozott decretumokat is. A király rendeleti úton szabályozott kérdéseket, ha az Országgyűlés nem volt együtt, vagy ha meg akarta kerülni azt. A rendeletalkotás a 18. században kezdett általánosan elterjedni. A jogforrások második csoportját a rendeletek alkotják. Az uralkodó önálló jogalkotó tevékenységének jelentős szerep jutott a rendi jogrendszer egyik jelentős jogforrása, a királyi kiváltságlevelek (privilégiumok) útján. Alapvető elv volt a privilégiumokkal szemben, hogy azok nem mondhatnak ellent a törvénynek és a szokásnak, és mások jogait sem sérthetik. Az 1930-as években nagyban veszítettek jelentőségükből. A rendeletek közül elsőként a kormányrendeletet kell megemlíteni, amely nem mondhat ellent a törvénynek és a törvényerejű szokásnak. A bíró a rendeletet törvényszerűségi szempontból köteles vizsgálni, hiszen a bíróság csak a törvény alapján keletkezett és kihirdetett rendeletek alapján járhat el és ítélkezhet. A kormányrendeletek három fokozatba sorolhatók:

 

  • királyi (kormányzói) rendeletek, amik a kormányrendeletek legmagasabb szintű fajtái, amelyeket különösen fontosabb kérdéseknek a végrehajtó hatalom által történő szabályozására szoktak kibocsátani. Ezeket a király vagy kormányzó miniszteri ellenjegyzés mellett adta ki.
  • összminisztérium (m. kir. minisztérium) rendeletei, melyeket a minisztertanács határozata alapján kiadott rendeletek, és a miniszterelnök látta el kézjegyével.
  • miniszteri rendeletek, melyeket királyi elhatározás alapján az illetékes miniszter írt alá.

 

Rendeletalkotási jogkörbe azok az ügyek tartoztak, melyek nem a törvényhozásnak voltak fenntartva, és amely ügyek szabályozását magasabb jogszabály nem utalta a közigazgatási önkormányzati testületek jogkörébe.

A rendeletnek törvényes alapja a rendelet kibocsátására adott törvényi felhatalmazás. A rendeletek kibocsátására a minisztériumok és egyes miniszterek kapnak felhatalmazást. A legtöbb rendelet a törvények végrehajtása céljából születik, ezen alapulnak az ún. életbeléptetési vagy törvény-végrehajtási rendeletek. Ezek leegyszerűsítve a végrehajtó hatalom közigazgatási utasításai. A törvényhozás azonban nemcsak a törvény végrehajtását, életbeléptetését bízza a minisztériumokra illetve a miniszterekre, hanem olyan szabályok megalkotását is, amelyek szorosan kapcsolódnak valamely törvényhez, mégsem kaptak helyet benne. Azt azonban szem előtt kell tartani, ha a törvényhozó hatalom a maga feladatait a végrehajtó hatalomra bízza, akkor minden formai legalitás ellenére megszűnik a törvényhozó hatalom önálló működése, és a törvényhozás és végrehajtás egy kézben egyesül.

 A rendelet a kihirdetésével válik érvényessé, hatályossá pedig vagy azonnal, vagy a rendeletben megállapított időpontban. A kihágást megállapító rendeleteket minden körülmények között ki kell hirdetni a hivatalos lapban, a Budapesti Közlönyben. Ha hosszabb idő nincs megállapítva a rendeletben, akkor a kihirdetés napját követő nyolcadik napon lép hatályba. A rendeleteket évente a Magyarországi Rendeletek Tárában gyűjtik össze. A Rendeletek Tára egy hivatalos gyűjtemény, amely a kormányrendeleteket úgy gyűjti össze, hogy a megfelelő szak- és időrendi-, továbbá betűrendi tárgymutató és számsoros mutató segítségével a joganyagban mindenki megtalálhassa azt a rendeletet, amit keres.  Célként fogalmazták meg a jogtudósok, hogy a Rendeletek Tárában közölt minden egyes rendeletnél legyen megjelölve, hogy azt a Budapesti Közlönyben mikor hirdették ki. Ez sajnos 1927-ig nem történt meg, pedig több szempontból is jelentős lett volna. Egyrészt csak az a rendelet bír jogi hatállyal, amelyet a Budapesti Közlönyben kihirdetnek. Másrészt, ha a rendeletben nincs szabályozva, hogy a rendelet mikor lép életbe, akkor a Budapesti Közlönyben való megjelenésétől kiindulva kell kiszámítani az életbelépés időpontját. Harmadrészt ha a Budapesti Közlönyben és a Rendeletek Tárában közölt szövegek között eltérés mutatkozna, abban az esetben a Budapesti Közlönyben kihirdetett szöveget kell irányadónak tekinteni. Egy kritikai észrevételt meg is megfogalmaztak a jogászok a Rendeletek Tárával kapcsolatban, miszerint sok olyan rendelet maradt ki a gyűjteményből, amely a későbbiekben is érdeklődés tárgyát képezi. A Rendeletek Tárának az a célja, hogy abban később is megtalálhatók legyenek a rendeletek, azonban ha a gyűjtemény hiányos, akkor célját nem éri el. Ha később kiderült, hogy kihagytak egy olyan rendeletet a gyűjteményből, amely pedig hasznos lett volna, akkor utólag felvették a gyűjteménybe, sok esetben évekkel később. Meg kell különböztetni a kormánynak a jogalkotó és a szolgálati rendeleteit. Jogalkotó rendeletek azok, amelyek általános kötelező erővel bírnak, amelyekhez mindenki alkalmazkodni köteles. Szolgálati rendeletek pedig azok, amelyek a közszolgálat körén belül szabályoznak. A kormány a jogalkotó rendeleteit a hivatalos lapban, a Budapesti Közlönyben hirdeti ki. Kizárólag és egyedül a Budapesti Közlönyben való közzététel bír a kihirdetés jogi hatásával. A Budapesti Közlönyben szabályszerűen kihirdetett rendeletet módosító minden további rendeletet is szabályszerűen ki kell hirdetni. Az a kormányrendelet, amelyik a hivatalos lapban nem jelent meg, azt a jogalanyok nem kötelesek betartani. A szakminisztériumoknak saját hivatalos közlönyei  vannak. Saját közlönye volt a közlekedési tárcának, a honvédelmi-, a pénzügyi-, a postai-, az ipari-, a kereskedelmi-, a vallás- és közoktatásügyi-, az igazságügyi-, a belügyi- és a földművelésügyi tárcának is. Időszakonként a tárcák és a közlönyeik elnevezése változott. Az egyes miniszterek szakközlönyei leginkább a szolgálati rendeleteknek az alárendelt hatóságokkal és hivatalokkal való közlését célozzák.

 

Királyi rendelet (pátens)


Királyi rendelettel szabályozták például Erdély alkotmányát (Diploma Leopoldium, 1691), a vallásügyet (Explanatio Leopoldina, Resolutio Carolina, 1732), az erdészeti kérdéseket (Ordo sylvarum, 1769), a büntetőeljárást (Ordo criminalis, 1787). Az 1790/91. évi XII. tc., mely a törvényhozó és végrehajtó hatalom gyakorlásáról szól, a következőket mondja ki: „Hogy a törvények alkotásának, eltörlésének s magyarázásának hatalma Magyarországban és a hozzá kapcsolt részekben, az 1741. évi VIII. tc. rendeletének sérelme nélkül, a törvényesen megkoronázott fejedelmet és az országgyülésre törvényesen egybegyült országos karokat és rendeket közösen illeti, s rajtok kivül nem gyakorolható: Ő szent felsége magától és önként elismeri, s kegyesen kijelentette, hogy Ő a rendek ezek jogát sértetlenül megtartandja, és a mint azt dicsőült elődeitől kapta, azonképen csorbitatlanul szállitandja át felséges utódaira, biztositván az ország karait és rendeit, hogy soha sem fogja az országot és a kapcsolt részeket rendeletekkel vagy ugynevezett pátensekkel, melyek különben is az országnak soha egy törvényszékén sem fogadhatók el, kormányozni; pátensek kiadása csupán azon esetre tartatván fönn, midőn a törvénynyel egyébként megegyező dolgokban, a kellő eredménynyel való kihirdetés egyedül ez uton lenne eszközölhető” (Corpus Juris Hungarici CD. Budapest: KJK Kerszöv, 1999.) Vagyis a törvény lehetővé tette a pátens kiadását a törvények végrehajtására.

A Bach-rendszer idején a törvényhozás és egyéb jogszabályok alkotása szünetelt. Ebben az időszakban császári nyílt parancsokkal, más néven pátensekkel kormányoztak. Így született 1849. március 4-én az olmützi alkotmány, ami egy oktrojált (ráerőltetett) alkotmány. A magyar korona országait egymástól elszakítva, az „egy és oszthatatlan osztrák császárság” tartományaivá tette, és végül nem lépett életbe.  1851 végén Ferenc József hatályon kívül helyezte.

 

Miniszteri rendelet


 Miniszteri rendelet 1848Az 1848. évi III. tc. hívta életre a miniszteri rendeleteket. A kormány és az egyes miniszterek megkezdték a törvények végrehajtási rendeleteinek a megalkotását. Így született meg például az országgyűlési követeknek népképviselet útján való választásáról szóló törvény (1848. évi V. tc.) végrehajtása. Ezek a rendeletek a Pesti Hírlapban, majd 1848 nyarától kezdve a Közlönyben hirdették ki. Vannak törvényt helyettesítő, törvényt pótló vagy törvényt kiegészítő rendeletek is. Rendeleti úton lehetett előírni a törvényben vagy országos szokásjogban nem szabályozott kérdéseket, kivéve a magánjogi- és büntetőjogi ügyeket.

 

Szükségrendelet

 

  1924. évi IV. törvénycikkA szükségrendelet a rendkívüli körülményekre (háború vagy természeti katasztrófa) tekintettel született kormányrendelet. A magyar kormánynak csak szűk körű jogalkotási lehetőségei voltak e téren. Törvényt módosíthattak vagy felfüggeszthettek, illetve olyan ügyekben is rendelkezhettek, melyeket csak törvény szabályozhatott. A háború esetére kivételes hatalommal a fennálló törvényekkel ellenkező rendeletek megalkotására ruházták fel a kormányt az 1912. évi LXIII. tc. alapján, mely a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről szól. Ezt a szabályt az 1920. évi VI. tc. – a háború esetére szóló kivételes hatalom idejének meghosszabbításáról – meg is hosszabbította. A bíróság nem vizsgálta túl szigorúan a rendeletek esetében a meghatalmazás kereteit. Az 1924. évi IV. tc. az államháztartás egyensúlyának helyreállításáról rendelkező, majd az 1931. évi XXVI. tc., amely a gazdasági és hitélet rendjének, továbbá az államháztartás egyensúlyának biztosításáról szól, ezek is messzemenő felhatalmazást adtak a kormánynak. Ezeknek a rendelet-kibocsátási meghatalmazásoknak a hátterében a háború, a forradalom vagy az alkotmány, illetve az államháztartás egyensúlyának helyreállítása állt. A hatalom tényének forradalmi jogalkotását igazán sohasem ismerte el a magyar jogi felfogás. A magyar jog történetében 1918–1919-ig nem is találunk példát kifejezett forradalmi jogalkotásra. Később jogpolitikai megfontolás céljából is kapott a kormány széles körű felhatalmazást pl. polgári perrendtartás kapcsán a bírói ügyviteli szabályok megalkotására vagy a fiatalkorúak bíróságáról szóló törvényt kiegészíthette rendeletekkel az igazságügyi miniszter. Nagymértékűvé vált a rendeletek uralma, és ez veszélyeztethette az alkotmányt, ezért vissza kellett térni arra az útra, hogy a törvényalkotást át nem ruházható hatáskörben a törvényhozó hatalom végezze.