Ugrás a tartalomra
Betűméret

Írott jogforrások

 

 I.Törvény

 

Corpus Juris HungariciLegfőbb jogforrása a magyar jognak a törvény. A törvény a törvényhozó szerv akaratának kifejezésre juttatása. Első királyaink idején a törvényeket az uralkodók hozták. Később, Zsigmond király halála után az Országgyűlés a törvényhozás állandó szereplőjévé, fő szervvé vált. A Hármaskönyv értelmében a törvények megalkotásához a nép és a király, egyező akaratára volt szükség. A 15–16. századtól a törvényeket a nemzet és a megkoronázott király együttesen gyakorolták. 1532-ig a nemesség összehívás nélkül is többször összeült, azt követően azonban csak királyi összehívásra ülésezett. 1604-ig a királyi önkény többször megnyilvánult az Országgyűlés összetételét tekintve, ezt az 1608. évi I. tc. szabályozta. Ebben a törvényben meg volt határozva, hogy a király kiket hívhat meg az országgyűlésre. A Habsburg-korszakban a törvényeket az Országgyűlés és a király együttesen alkották. 1848 tavaszán, az ún. „áprilisi törvények” rendelkeztek például az országgyűlés évenkénti üléseiről (1848. évi IV. tc.), egyes szabadságjogokról. A törvényhozás menetéről a házszabályok rendelkeztek. Az 1869. évi IV. tc. rendelkezik a bírói hatalom gyakorlásáról. Ezen jogszabály 19. §-a szerint a bíró a törvények, a törvény alapján keletkezett s kihirdetett rendeletek s a törvényerejű szokás szerint tartozik eljárni és ítélni. A rendesen kihirdetett törvények érvényét kétségbe nem veheti, de a rendeletek törvényessége felett egyes jogesetekben a bíró ítél. A törvény a legmagasabb rendű, legerősebb jogforrás. Következtetésképp törvénnyel nem lehet ellentétes egyetlen jogforrás sem. Törvényt csak törvény változtathat meg. Amikor a szovjet típusú jog meghonosodott nálunk, a törvényhozás jelentősége jelentősen háttérbe szorult, ugyanis az Országgyűlés évente csak kétszer ülésezett, és csak pár napig. A meghozott törvények száma is számottevően lecsökkent.

A törvény érvényességi kellékeinek egyike a kihirdetés. Kezdetben szokásjogi szabályok határozták meg a kihirdetés módját. A feudális korban felolvasással hirdették ki a törvényeket. Az „áprilisi törvények” értelmében a törvényeket külön szentesítették és kihirdették a képviselőházban és külön a főrendiházban. Ebben az időszakban létezett már a jogszabályoknak a központi hivatalos közzétételi módja. A hivatalos lap a Közlöny volt. 1849 és 1860 között a jogszabályokat a Magyar Hírlapban tették közzé. 1860–1867-ig a Sürgöny látta el a közzétételi feladatokat. 1867-től pedig a Budapesti Közlöny lett a hivatalos lap. 1881-től a törvényeket az Országos Törvénytárban hirdették ki. (1881. évi LXVI. tc.) A törvényeket évszámmal és római számokból álló sorszámmal látják el. A sorszámokat évente újrakezdik. A törvény hatálybalépésének idejéről maga a törvény rendelkezik, vagy annak végrehajtását más törvényre bízza, esetleg a hatálybaléptetéssel valamely minisztert bízza meg. Ha a hatálybaléptetésről külön rendelkezés nincs, akkor a törvény a kihirdetést követő naptól számított tizenötödik napon lép hatályba. Az 1920. évi I. tc.-nek megfelelően a törvényeket kihirdetési záradékkal látták el.

 

Alkotmány

 

A törvények közül is kiemelkedik az alkotmánytörvény vagy alaptörvény, de csak 1949 után, előtte a magyar jogrendszer ezt a terminust nem ismerte. 1949-ig hazánknak történeti alkotmánya volt. Maga az alkotmány szó már a 16. század közepén ismert volt a magyar nyelvben. Az alkotmány a jogforrások hierarchiájában a csúcs szerepet tölti be. Az osztrák császár 1849. március 4-én magát az alkotmányt egy császári rendelettel léptette életbe. Az olmützi alkotmány egy ráerőszakolt alkotmány, melyet 1851-ben hatályon kívül helyeztek. Az 1851. december 31-én hatályba lépő új alkotmány, az ún. Sylvesterpatent megtartotta – az olmützi alkotmányból – önálló államiságunk megszüntetését. A törvény előtti egyenlőséget és a jobbágyi függéstől való mentességet megerősítette. Az 1860. október 20-án hatályba lépett Októberi Diploma egy összbirodalmi alkotmányt is magában foglalt. A császár ebben egyesítette a magyar korona országait, lemondott a nyílt abszolutizmusról, visszaállította a régi országgyűléseket, azonban egy közös birodalmi parlamentet helyezett fölé. Majd egy évvel később, 1861. február 26-án újabb birodalmi alkotmány született. A birodalmi gyűlésbe a magyarok nem küldtek követeket. Mindezek alátámasztani látszanak, hogy szinte minden korszakot áthatott a „Hungaria est semper libera” (Magyarország örökké szabad. Az 1791. évi Függetlenségi törvény tartalmazza) elve.

 

Decretumok (Királyi törvények)

 

AranybullaA törvények az Árpád-házi királyok korában mint a szokásjogot kisegítő jogforrások voltak jelen. Az országos gyűlések, gyülekezetek csak a 13. század végétől váltak törvényalkotó gyűlésekké. Addig az uralkodó számított a legfőbb törvényalkotónak. Az egy alkalommal hozott és elfogadott törvényeket az uralkodó decretum-ba foglalta és ellátta azt királyi pecsétjével. A törvény kötelező ereje a király hatalmából eredt. I. István törvényei többek között megalapozták az állam- és az egyházszervezet kiépítését, a királlyal szembeni hűtleneket szigorúan büntették, rendelkeztek az egyéni földtulajdonról, védelmezték az árvákat, özvegyeket. László és Kálmán törvényei jellemzően perjogi és büntetőjogi tartalmúak voltak. Majd a II. András uralkodása alatt született Aranybulla (1222) már főként közjogi szabályokat tartalmazott. IV. Béla királyságának idején az 1267-es törvénykönyv érdemel említést, amely az Aranybulla fontosabb rendelkezéseit újította meg. Jelentősnek számítanak III. András 1290-ben és 1298-ban hozott törvényei. Még az Anjouk korában is a királyi törvényhozás érvényesült elsősorban. Az 1318. évi kalocsai zsinaton a főpapság fel is lépett Károly Róbert önkényes királyi hatalmával szemben. Zsigmond király a törvényeket állította előtérbe a szokásjoggal szemben. Az 1440-es évektől kezdődően az országgyűlések egyre nagyobb szerepet kaptak a törvényhozásban.

 

Privilégium

 

 Városi kiváltságlevelekMás néven kiváltságot tartalmazó oklevél. Szabadságot is jelentett, illetve egy olyan szabályalkotási formát, amelyben a király mint főhűbérúr és az egyházi és világi főurak mint kiváltságosok jelentek meg.  A privilégium gyakori jogforrása a feudális kornak, mégpedig a király által kibocsátott jogforrás volt. A törvényesen megkoronázott király a privilégium által egyes személyeket (jellemzően egyházi és világi főurakat) vagy testületeket (például egyházak, püspökségek, kolostorok) kivesz az általános szabályok hatálya alól, és a különleges jogszabályok hatálya alá helyez. Éppen ezért a királyi privilégium ellentétben állhatott a törvénnyel, hiszen mentesítette az adott személyeket, testületeket a törvény hatálya alól. Szigorú feltételeknek kellett, hogy megfeleljen a privilégium. Az egyik szerint a privilégiumot csak törvényesen megkoronázott király adományozhatja, a másiknak megfelelően nem lehet ellentétes az ún. sarkalatos törvényekkel. Sarkalatos törvény alatt értették az alkotmányra, az ország állam- és kormányformájára és az uralkodó osztályok alapvető jogaira vonatkozó törvényeket. A harmadik kritérium értelmében királyi pecséttel lássák el, az utolsó kritérium pedig az volt, hogy egy éven belül hirdessék ki. A privilégium záradékának tartalmaznia kellett a „salvo jure alieno” elvét, vagyis, hogy csak mások jogainak a sérelme nélkül érvényesülhet a privilégium. Többek között privilégium kellett a nemesség adományozásához, a pallosjoghoz, a vásártartáshoz, illetve más jogok adományozásához is. A privilégiumokat fajtáik szerint általános (a király ezeket bizonyos személyek csoportjának vagy testületeknek adományozta) és különös (egyes személyeknek adományozott a király ilyeneket) privilégiumokra osztották.

 

Áprilisi törvények

 

1848. évi III. törvénycikk 1848. április 11-én az Országgyűlés által elfogadott törvények lebontották a feudális állam jogintézményeit, és életre hívták az állami önrendelkezést, a polgári átalakulást, illetve néhány emberi szabadságjogot deklaráltak. Törvényeket fogadtak el többek között a független felelős magyar minisztérium alakításáról (1848. évi III. tc.), az Országgyűlés évenkénti üléseiről (1848. évi IV. tc.), az országgyűlési követeknek népképviselet alapján való választásáról (1848. évi V. tc.), az ősiség eltörléséről (1848. évi XV. tc.), a sajtóról (1848. évi XVIII. tc.), illetve a vallás dolgában (1848. évi XX. tc.). Az 1848. június 2-ra összehívott Országgyűlés által alkotott törvényeket a király nem szentesítette. Majd október 3-án fel is oszlatta az uralkodó az Országgyűlést, de az működésének folytatását mondta ki. Vagyis az Országgyűlés saját szuverenitásából alkotott jogszabályokat, melyek azonban nem tettek eleget a formai követelmények, ugyanis a király általi szentesítés hiányzott. A nemzeti ülés decemberi ülésszakáig törvények helyett leginkább országos határozatot hoztak minden olyan kérdésben, amelyben törvényt kellett volna alkotniuk. Az országos határozatok meghozatalához a két ház beleegyezésére volt szükség. A határozatokat a képviselőház elnöke és jegyzője látta el kézjegyével. Országos határozat született például a hadsereg talpra állításáról, az Országos Honvédelmi Bizottmány megalakulásáról. (1848. október 8-án, a Batthyány-kormány lemondása után a képviselőház az Országos Honvédelmi Bizottmányra ruházta a végrehajtó hatalom gyakorlását.) Vagy az új pénzjegyek kibocsátásáról.