Betűméret
kicsinyít
alapméret
nagyít

Halász Imre: Egy letűnt nemzedék

Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
Halász Imre: Egy letűnt nemzedék: Emlékezések a magyar állam kialakulásának újabb korszakából. Budapest: Nyugat, 1911. 528 p.

A kiadás digitalizált változata elérhető a DTT portálon. Szabadon hozzáférhető.

Forrás: Keszler József: Egy letűnt nemzedék (Halász Imre művei) = Nyugat. 1912. V. évf. 5. szám. 385–392. p.

"A tisztelet, az elismerés, a hála érzetével és némi meghatottsággal tekintünk Halász Imre nagy művére, mely előttünk fekszik. Az avatott politikus, a tekintélyes hivatalnok, a hírneves publicista e terjedelmes munkában – 528 nagy nyolcadrét lapon – elmondja Magyarországnak majdnem százados politikai történetét; elmondja oly átlátszó világossággal, oly meggyőző erővel, hogy szinte rabjává leszünk gondolkodásának és hatásos ékesszólásának. (...) Igaz ugyan, hogy Halász tárgyának kifejtése során bőven adja saját visszaemlékezéseit is, különösen midőn azon ügyekről beszél, melyeknek intézésében és elrendezésében személyes működéssel is részt vett; de ezek az érdekes emlékek csak kisebb, majdnem azt mondhatjuk, hogy elenyészően kicsiny részét képezik e mű tartalmának. Igazi tartalmát a magyar közélet története képezi, amint az a múlt század harmincas éveiben új és addig alig sejtett irányban megindult, az 1867-i évi kiegyezésben delelő pontját elérte és azontúl néhány évtizeden át, mint a mindenfelül szabad láthatárú és verőfényben ragyogó fennsíkon, biztos útját bátran megtette. E történetet pedig Halász, mint a gondos kutató, mint a lelkiismeretes tudós, megalapozza mindazon hiteles okmányokkal, melyekhez hozzáférhetett, mindazon igazságokkal, melyeket más éles elméjű, szorgos és avatott tudósok mint évek hosszú során át folytatott nyomozás eredményét földerítettek, szóval mindazon szilárdul megrögzített tényekkel, melyeket hivatalos iratok, az ügyekben közreműködött személyek tanúsága és a hivatott írók szakszerű munkái kétséget kizáró módon beigazoltak.

Nem. Ez a mű nem emlékezések sorozata; ez tudományos mű, melynek komoly és súlyos részeit az emlékek lenge és tarka sorozata helyenként, de csakis helyenként, derültebbé, kedvesebbé, majdnem azt mondtuk hízelgőbbé teszi. Így például – midőn Halász Andrássy Gyulának a határőrvidék visszacsatolása körül a reakció, az udvari katonapárt és a bécsi centralista politikusok ellen folytatott küzdelmét és a horvát háborúság (…) után következett fényes győzelmét drámai erővel ható és a lelket megragadó részleteiben történetírói szigorúsággal följegyezte – a budavári miniszterelnöki palotában adott fényes estélyeknek képét, melyet Halász, mint meghívott hírlapíró tárolt be emlékezetébe, úgy hat az emberre, mint vészt szóró vihar után a tiszta égbolton megjelenő napfény. És midőn a béke és boldogság azúrkék égboltján megjelenik a magyarok elbűvölően szép őrangyala, a történetíró leteszi az érdesen fogó tollat, átadja a szót a poétának, ki lelkesen dalolja:

»Előtűnt Erzsébet sugár alakja. Az elbűvölt férfisereg sorfalai közt végiglebegett a századnak legszebb asszonya, nyájas mosolyának napsugaras üdvözlését osztva jobbra-balra. Több volt ő nekünk, mint királynénk. Az érzés, amellyel a rajta nyugvó sok száz szem körülsimogatni látszott tündéri alakját, még a királynét megillető hódolatnál is több volt: a szívek mélyéből fakadó imádatos szeretet volt az … Soha királyné nem volt ennyire nő és soha nő nem volt ennyire királyné! « (...) Alig van a könyvnek részlete, mely jobban megértetné mint e néhány lágy sor Halász személyes emlékezéseinek szépségét is és ezenkívül mindazt, ami e könyvben fájdalmas visszavágyódás a volthoz, vagy helyesebben, epesztő gyásza a múltnak.

Mert ennek a könyvnek, ha személyes elemeit egy gócpontba gyűjtjük, titokban lappangó, de mindenütt jelenlévő és érezhető szelleme ez: Sötét gyásza a fényes múltaknak. (...)"