Betűméret
kicsinyít
alapméret
nagyít

Baumgarten Izidor: Büntetőjogi tanulmányok III.

Baumgarten Izidor: Büntetőjogi tanulmányok
Baumgarten Izidor: Büntetőjogi Tanulmányok III. Budapest: Grill K., 1916. 332 p.

A kiadás digitalizált változata elérhető a DTT portálon. Szabadon hozzáférhető.

Forrás: Vámbéry Rusztem: Büntetőjogi tanulmányok. III. kötet 1907-1914. Összegyűjtötte dr. Baumgarten Nándor. Budapest, 1916. Grill. 332 p. [Könyvismertetés] = Jogtudományi Közlöny, 1916. LI. évf. 52. szám, 470-471.p.

Sem ismertetés, sem bírálat nem lehet e sorok célja. Két beszéd kivételével, amelyet Baumgarten Izidor mint korona-ügyész tartott — az egyik a 89. sz. T. Ü. H.-ról, a másik a Ha-verda-ügyről szól — azok a tanulmányok és cikkek, amelyeket Baumgarten Nándor dr. kegyeletes szorgalma a Büntetőjogi Tanulmányok e posthumus kötetében összegyűjtött, részint a Magyar Jogászegylet kiadványai közt, részint a szaklapok hasábjain láttak napvilágot. Sértő feltevés volna a magyar jogászságnak a büntetőjog iránt érdeklődő részével szemben, ha szükségét látnók, hogy Baumgarten Izidor megjelent irodalmi alkotásait előtte ismertessük. Majdnem úgy hatna ez, mintha a nagyközönséggel Arany János gyűjteményes kiadásának tartalmát óhajtaná valaki megismertetni. Mert Baumgarten nemcsak a büntetőjog klasszikus irányának volt híve, hanem klasszikusa volt a magyar büntetőjognak. "Klasszikus" jelzővel szellemi termelésünk virág-korának művészi alkotásait szoktuk díszíteni. Semmi kétség, hogy Baumgarten nemcsak a büntetőjogi dogmatikának a bölcsészeti régiókba felemelkedett mestere volt, de klasszikus a művészi forma mintaszerűségében is. Van azonban a klasszikus jelzőnek a köztudatban egy másik jelentése. Azokat az írókat is e gyűjtőnév alá szokás foglalni, akiket mindenki tisztel, de senki se olvas. Ebben az értelemben Baumgarten bizonyára nem tartozik a klasszikusok közé. Valóban nem lett volna oka Lessing ismert panaszához csatlakozni: wir wollen weniger gelobt und mehr gelesen sein. De a kritikára sincs ok. Nagyrészt oly tanulmányokat találunk a kötetben, amelyek védő és támadó fegyverei voltak Baumgarten tudományos hitvallásának.

E sorok írója is egyikszerény ellenséges közkatonája volt annak a küzdelemnek, amelyben Baumgarten oly fensőséggel állta a harcot, de a mindörökre elnémult hadvezérrel szemben polémiának már nem lehet helye, csupán hódoló tiszteletnek. Még kevésbé érezhetjük magunkat hivatottnak, hogy a küzdelem eredményeit méltassuk. Maga Baumgarten adja meg e tartózkodás okát. "Valamint az életben, úgy a tudományban — írja. Az új irányok-ban — az elfogulatlanság egyik föltétele a helyes distancia. Közvetlenül átélni valamit és egyúttal kellő állást foglalni annak megítélésénél nem lehet." Még áll a harc és még sok évtized szorgos munkájára, az eredmények higgadt megfigyelésére lesz szükség, hogy megállapíthassuk, vájjon az individualisztikus jogrend, amelynek Baumgarten törhetetlen energiájú védője volt, valóban vereséget szenvedett-e, vájjon a szociális berendezkedés büntetőjogi következményei beváltották-e a hozzájuk fűzött reménységeket. Legalább is kétséges, hogy az a szomorú kollektivista paródia, amelyet a háború kényszere szült, amely szocializálta a fogyasztást, de nagyrészt meghagyta az individualista termelési rendet, amely a hadicél érdekében megfordította a természetes kiválasztás folyamatát, elkobozta az egyéni szabadságot, anélkül, hogy a társadalmi szabadságot biztosította volna — túlsók barátot szerzett-e a szociális gondolatnak. Jóslatokba bocsátkozni ma igazán nem volna időszerű, de azt mégis bátran állíthatjuk, hogy a háborúban szerzett tapasztalatok hangulata aligha fog kedvezni azoknak a büntetőjogi törekvéseknek, amelyek a személyes szabadság védelmére az államhatalommal szemben emelt védőbástyák lerombolását tűzték célul.

E védőbástyák féltő őrizete és korántsem a büntetőjogban előretörő célszerűségi gondolat negációja adja magyarázatát Baumgarten tudományos irányának. Sokkal inkább filozófus volt semhogy a jogászi konzervativizmuson ne tudott volna felülemelkedni. Véletlenül a büntetőjogi tanulmányok e kötetével majdnem egyidőben jelentek meg a német büntetőjog legnagyobb élő dogmatikusának: Bindingnek összegyűjtött büntetőjogi dolgozatai.* Szinte csodálatos, hogy mily rendkívüli nagy a különbség a fegyvertársak küzdelmi módszerében. Emitt a félelmetes logikai teuton, aki egy talpalatnyit sem hajlandó átengedni a jognak ősi területéből. Ilyen mondatokat olvashatunk hatalmas kötetében: "Unerschütterliche Feindschaft gegen die ... rechtlichen Nihilisten", "mit der Verbrechensverfolgung hat die sichernde Massnahme nicht das geringste zu schaffen" "das Verbrechen soziologisch zu betrachten, dazu liegt für uns kein Grund vor" stb. Amott Baumgarten, aki negyedszázad előtt a büntetés kiméréséről irt kritikai mesterművében nem csekélyebb logikai erővel és maró szatírával sújtott le a büntetőjogi modernizmus elvi alapjaira. Míg azonban Binding meg nem alkuvó furor teutonicusa cseppet sem engedett, addig Baumgarten az utolsó évtizedben álláspontja fensőségének büszke öntudatában a lojális békeajánlatok egész sorával lépett a büntetőjog és a természettudomány entente-ja elé. Egybevetve a spiritualisztikus és materialisztikus felfogás egyoldalúságát már 1909-ben arra az eredményre jut, hogy "a helyes középútat csak akkor fogjuk megtalálni, ha a társadalom fontos szerepének teljes méltatása mellett sohasem tévesztjük szem elől azt az igazságot, hogy a társadalom az egyén érdekeit kell, hogy szolgálja és nem megfordítva."

Sorra kerülnek a tanulmányokban a legfontosabb problémák, amelyeket a társadalom büntetőjogi védelmének gondolata felvetett: a kezdőbűnösök és a közveszélyesek, a fiatalkorúak és a korlátolt beszámíthatóságúak, az alkoholizmus elleni küzdelem, mint a tiszta megelőzésnek legfontosabb kérdése. Mindezekben Baumgarten korántsem helyezkedik a merev tagadás álláspontjára. Ellenkezőleg, ha közvetítő javaslataival arra törekszik is, hogy az individualisztikus jogrendből mentse azt, ami menthető, a radikális átalakítás bírálatából kicsillan a bölcs megértés szerető, féltő gondoskodása, amellyel a reformokat a csalódástól megkímélni, életképessé kívánja tenni. Ugyanaz a Baumgarten, aki évtizedeken át a legelkeseredettebben küzdött a feltételes elítélés ellen, a kezdő bűnös kíméléséről szóló értekezésben az intézmény elvi alapját igyekszik tisztázni és a novella tervezetét igyekszik tökéletesíteni, hogy megóvja a kudarctól. Vagy konzervatívnak nevezhetjük-e azt, aki a korlátolt beszámíthatóságuakkal szemben a büntetés helyett a biztonsági intézkedést hozza javaslatba ? Ugy gondolom maga Baumgarten kör vonalozta legjobban tudományos fejlődését, midőn azt írja (160. 1.): "...azok, akik nálunk a büntető törvényhozás feladatát az egyén és a társadalom érdekeinek összeegyeztetésében látjuk, azt hiszem, sem a konzervatív, sem a túlzó radikális irányhoz nem csatlakozunk, hanem egyenlő figyelemmel vagyunk az egyén védelmére és a társadalom érdekeire; azért nekünk tulajdonkép két felé kell harcolnunk". Ő maga idézi Bacon szavait: veritas citius ex errore emergit quam ex confusione. De ritka munkása a tudománynak, aki saját korábbi tévedéseiből annyi igazságot merített volna, mint azt Baumgarten kriminálpolitikai evolúciójában tapasztalhatjuk. Egyike volt azoknak a kivételes egyéniségeknek, akiket a kritikai gondolkodásnak az öreg korban leszűrődött bölcsessége tett fiatallá.

Három hatalmas kötet, másfélezer oldalnyi terjedelemben őrzi a magyar büntetőjog széles látókörű ingeniumának élete munkáját az utókor számára. Mértföldjelző oszlopok büntetőjogunk történetében, aere perennius emlékei egy csodás finomságú elme közel félszázados teremtőerejének, számunkra alkotójuk szimbóluma, amelyet ilyenkor, karácsony ünnepén, midőn írójuknak egy-egy magas szárnyalású bölcsészeti cikkét olvashattuk, jól esik a kegyeletes megemlékezés örökzöld koszorújával övezni.