Betűméret
kicsinyít
alapméret
nagyít

Szászy-Schwarz Gusztáv: A jogi személy magyarázata

Schwarz Gusztáv: A jogi személy magyarázata
Szászy-Schwarz Gusztáv: A jogi személy magyarázata. Budapest: Franklin Ny., 1906. 125 p.

A kiadás digitalizált változata elérhető a DTT portálon. Szabadon hozzáférhető.

Forrás: Besnyő Béla: A jogi személy magyarázata. Írta: Schwarz Gusztáv, Budapest, 1906. = Jogtudományi Közlöny, 1907. XLII. évf. 13. szám, 103-104.p.

A skolasztika skatulyázza a tudományokat. Kategóriákat alkot és állit fel, folyton a rendszert tökéletesíti. Tudományos tételek megvitatása és megalkotása, a tudomány igazságainak kutatása és felfedezése helyett osztályok és alosztályok keresztül forszirozásával bíbelődik. Ez a skolasztika talán egy tudományszakban sem garázdálkodott annyira és oly veszedelmesen, mint épen a jog- és különösen a magánjogi tudományban. Felépítette a rendszernek azt az épületét, amely a mai magánjogban annyira bámulatos, de amelynek túlzásai rögtön szembetűnők, mihelyt a magánjog alapfogalmait, alapkérdéseit akarjuk tisztázni. A skolasztika az a módszer, amely a rendszer következetes keresztülvitele kedvéért képletekkel, fikcziókkal, feltevésekkel operál. Veszi pedig a maga képleteit, hasonlatait más, idegen tudományszakokból, legszívesebben azon tudományból, amely már agyon van rendszerezve, tönkre van skatulyázva, a nyelvtudományból, a nyelvészetből.

A középkortól kezdve, egészen a múlt század közepéig a nyelvészet volt «a» tudomány, éppen mert a skolasztika itt mutatta ki legtökéletesebben a maga művészetét, itt érte el a legnagyobb eredményeket. A tudományos működés szinte kimerül a nyelvészkedésben, és a legtudósabb az, aki a syntaxist egy új kategória feltalálásával gazdagítani tudja. Ez a nagy nyelvészuralom, amelyet még a Caesar hatalmi szava sem tud megtörni (Caesar non supra grammaticos), rányomta bélyegét a többi tanszakokra is, rányomta egyebek közt a magánjogra is. Amikor a skolasztikus jogászok a római jog eleven, lüktető anyagát skatulyákba szorítják, amikor megalkotják a kategóriákat, felépítik a megkövült, holt rendszert, kölcsönért a nyelvtudományhoz fordulnak, annak fogalmait plántálják át, a klasszikus juristák precziz fogalommeghatározásait és megjelöléseit a nyelvészektől ellepett képletekkel pótolják.

Igy keletkeznek a jogalany, a jogtárgy képletei, a skolasztikus jogtudomány rendszerének teljesen megkövült ezen alaposzlopai. A római remekjogászok előtt teljesen ismeretlen a subjektum és az objektum juris, előttük a jogalanyiság és az abból kifejlődött jogszemélyiség fogalma terra incognita, ezeket a megjelöléseket a középkori pandektisták használják először és honosítják meg. És meghonosították oly tökéletesen, ezek a képletek oly mély gyökereket vertek, hogy mindmainapig a magánjogi rendszernek alapjai, főkategoriái.

A jogalanyiság, a jogszemélyiség képlete maga után vonta a jogi személy kategóriáját is, vele a pandektisták legkeményebb dióját. Ezt a diót igyekeztek feltörni, repedezett is a fala mindenfelől, de egyiknek sem sikerült a magját megtalálni.

Schwarz Gusztávé az érdem, hogy előttünk fekvő könyvében megadja a rejtély kulcsát, megoldja, hogy miért nem sikerült a jogi személy magját megtalálni. Egyszerűen azért, mert egyáltalában nincs magja.

Jogalany, személyiség, jogi személy oly kategóriák, tanítja Schwarz, amelyek képleteknek is rosszak, a jogtudományban teljesen feleslegesek. Az alanyi jognak nem az alany a központja, hanem a védett érdek, a czél. A lényeg sohasem az, hogy kié a jog (a jogok összessége = a vagyon), hanem az, hogy milyen czélra szolgál, vagyis milyen czélra kezelendő. Akár ember (u. n. természeti személy), akár testület, alapítvány (u. n. jogi személy) jogáról van szó, mindig egy vagy több védett érdeknek, czélnak szolgáló jogról van szó, amelyet ember vagy emberek kezelnek, melyről ember vagy emberek rendelkeznek. Nem az ember, a testület, az alapítvány a jogosult és a kötelezett, hanem a vagyon, a jogösszesség, amely egy vagy több czélra szolgál, az gyarapodik és abból elégíttetik ki a hitelező, az ellen fordul. És minden vagyonnak, akár az embernek számtalan, egyenként fel sem sorolható, meg nem állapitható érdekeit szolgálja, akár a testület, akár az alapítvány specziális czéljának szolgál, ember a kezelője, — ha úgy tetszik — a vagyonnak, még helyesebben a vagyon czéljának a képviselője. Amit eddig jogalanynak neveztünk, az csak czélalany, akire rá lehet ugyan bízva a czélvagyon kezelése, — az embereknél ez rendszerint igy is van, -— de még az embernél is gyakori, hogy más a czélalany és mások a czélkezelők, a czélvagyon képviselői. Ime a kiskorú, az elmebeteg, a vagyonbukott vagyona, amelyet nem a czélalany (az eddigi jogalany, hanem az atya, a gyám, a tömeggondnok) kezel. Épp igy, az úgynevezett testületnél, alapítványnál is bizonyos czélú vagyon van, és ember vagy emberek a kezelők, a rendelkezők.

Ugyanaz az ember többféle jogkörben is lehet érdekelve, pl. általános vagyona, hozománya, közkereseti társaságbeli vagyonilletősége stb. van, egy jogalany, és mégis e vagyonok, e czélok egymással szemben mint hitelező és adós állhatnak, mert a jogköröket nem az individualizálja, hogy ki van bennük érdekelve, hanem az, hogy milyen czélra szolgálnak, íme a jogalanyiság fogalmának tarthatatlansága, helytelen volta, íme az ember, a testület, alapítvány kategóriáinak megdöntése, ami annál is inkább helyes, mert hisz számos jelenség, pl. az állami községi vagyon, a hereditas iacens, az egyetem stb. ez eddigi kategóriákba be sem szoríthatók.

Nyersen, ez a Schwarz theoriájának vezérmotivuma, amellyel nemcsak a jogi személy magyarázatát adja, de megoldja a jogalanyiság és vele az egész alanyi jog problémáját is.

E sorok Írója ennek a theoriájának teljesen igaz és helyes voltáról át van hatva, meg van győződve. Schwarz könyvének olvasása közben úgy érzem magam, mintha egy régen bennünk szunynyadó, lappangó melódiát kottába öntve látnánk. Kritikám csak annak konstatálása lehet, hogy ennek a melódiának művész adott külső életet, művész öntötte formába.

Vegyük sorjába. Ami magát a theoriát, hogy úgy mondjam materíaliter illeti, nézetem szerint megdönthetetlen, megtámadhatatlan. Az eddigi elméletek az ember mintájára konstruálták meg a jogi személyt. Schwarz a jogi személy konstrukcziójának (vagyon és vagyonkezelő) mintájára oldja meg az ember jogi poziczióját, a természetes személy jogalanyiságát is.

Ez látszólag fordított eljárás: a természeteset a mesterséges alakulatból megmagyarázni.

Ezzel fogják Schwarzot megtámadni. Nézetem szerint méltatlanul. Mert hiszen Schwarz könyvének egyik főérdeme éppen az, hogy az eddig természetesnek és mesterségesnek tartott alakulatok egységét és mindkettőnek egyaránt természetes voltát állitja és bizonyítja, és az eddigi külön két alakulat helyébe egységes uj formácziót teremt.

Egy kétely merülhet csak fel. Nem-e ars pro arte az egész elmélet ? Nem-e csak szellemi torna, gyönyörű szellemi röppentyű az egész, amely gyönyörködtet ugyan, de semmiféle haszonnal nem jár. Schwarz erre is megadja a feleletet.

Ami ő e theoriája révén a jogosítvány és a kötelem mivoltára, a testület és alapítvány válfajaira, a res extra commercium fogalmára, a kereskedelmi társaságok kereskedői minőségére, a hagyatéki, csőd stb. nehéz kérdéseire levon, az nem szójáték, hanem mind praktikus konklusiók, amelyek messze túlhaladják a magánjog határait és termékenyítőleg fognak hatni a jog minden terrenumán. Amit e tekintetben, t. i. elmélete gyakorlati alkalmazásában nyújt, arra nézve könyve csak kóstoló, az egész munka akkor lesz befejezve, ha ennek alapján megírja a régen és tőle joggal várt teljes magánjogot, akár pandekta — akár magyar magánjog lesz is az.

Eddig azért vártuk tőle ezt a munkát, mert világosabban mint ő, kevés magyar jogász tud írni. Tisztábban, mint ő, kevés tudja a magánjog problémáit beállítani és megoldásait velünk ismertetni. Most már azért is kötelessége, életének ezt a könyvét megírni, hogy új theoriáját a praxisban is keresztülvigye, most már kötelessége önmagával szemben is és velünk szemben is. Hogy egyebet ne említsek, érdeklődéssel várjuk, hogy a képviselet tanát mikép fogja új theoriája világításában bemutatni, mert ezzel a témával könyvében adósunk maradt.

Néhány szót még a theoria történetéről. Schwarz plasztikusan levezeti a maga elméletét az eddigi theoriákból. Ihering tanítja meg őt a jog által védett érdek, a czél kidomboritására; Brinztől tanulja meg a czélvagyon fogalmát, de mig az előbbi a kidomboritásnál meg is áll és a jogalany fogalmát a destinatariusokkal, a czélalanyokkal azonosítja és igy igyekszik a jogi személy jogalanyát megtalálni, a másik pedig csak a jogi személynél találja meg a czél vagyont, a természetes személynél nem, addig Schwarz levonja mindkét gondolat végkonklusióit, mindkét theoria igazi, Iheringtől, Brinztől nem látott eredményeit mutatja be. A gondolat e szerint talán nem eredeti, de eredeti az eredmény, a jogtudomány pedig csak ennek látja hasznát.

Ennyit a materiáról. A formáról szinte felesleges beszélni. Schwarz Ihering tanítványa, aki egyike a németek legjobb stilisztáinak. Nem túlozunk, ha Schwarzról, mint magyar íróról ugyanezt mondjuk.

Mestere a nyelvnek, mestere a tollnak.

A legnehezebb jogi kérdések a legkönnyedébb formában megoldva.

Végeredményünk tehát az, hogy Schwarz könyve nemcsak amolyan nyeresége jogi irodalmunknak, ahogy ezt szokás jóakarattal konstatálni, hanem valóságos esemény a magyar jogi litteraturában, ennek a magyar monográfiának világirodalmi jelentősége van, külföldi írók épp úgy fogják idézni, mint a magyar jogtudósok. Mű, amellyel a szerző nemcsak magának, de az egész magyar magánjogi litteraturának szerzett becsületet.