Betűméret
kicsinyít
alapméret
nagyít

Almási Antal: Dologi jog 1-2. kötet

Almási Antal
Almási Antal : Dologi jog kézikönyve 1. kötet Budapest: Tébe Könyvtár, 1928. 752 p.

Forrás:
Munkácsi Ernő: Dr. Almási Antal: Dologi Jog 1.= Jogtudományi Közlöny, 1929. LXIV. évf. 12. szám, 116-117.p.

Jogirodalmunkban egymásután dolgozták fel azon változásokat, amelyeket az utolsó másfél évtized jogrendszerünkben létre hozott. De míg a hiteljog, a közjog, a nemzetközi jog és a szakjogok irodalmában egymásután jelentek meg munkák, amelyekben az idők változása a maga jelentőségében kidomborodott, a konzervatív dologi jogban érezhető volt a hiány, hogy a régi munkák elavultak számos részeikben, sőt főgondolataik anakronizmust tanítottak. Almási Antal Dologi Joga az első irodalmi feldolgozása a világháború után egészen új elemekkel átitatott magyar dologi jognak. Almási munkájának egyik jelentősége abban áll, hogy éles tekintettel észrevette és leszögezte a dologi jog alapgondolataiban beállott változásokat. Megállapítja és tanítja, hogy az ingatlantulajdon tartalma ma már nemcsak jogokat jelent, hanem a gazdasági viszonyoknak megfelelő használat és kiaknázás többé-kevésbbé éles kötelességét is magában foglalja. (...)

Almási Dologi Joga két kötetből fog állani. A most ismertetett munka az első részt képezi s egy igen értékes Bevezetés után magában foglalja az Általános Részt és a Különös Rész egynéhány fejezetét. Az Általános Rész tárgyalja a Dologi Jogok «személyi és tárgyi kellékeit» és a «Dologi Jogok keretintézményeit» (a Birtokot és a Telekkönyvet). Az ezt követő Különös Rész az egyes dologi jogokkal foglalkozik s ezen rész fog folytatódni a munka második kötetében. Maga a most megjelent első kötet is tulajdonképpen két részből áll, amennyiben a fenti szisztematikus feldolgozás után, ugyanazon szisztéma sorrendjében az egyes jogforrásokat közli élükön a M. T. megfelelő paragrafusaival. (...)

Almási munkájának legértékesebb fejezetei: A Dologi Jogképességről és a Birtokról szóló fejtegetései.

Minden jogi kategória egy eszmei keret, amelynek értéke akkor van, ha képesek vagyunk annak segítségével szisztematizálni, ha olyan, mint a fizika hipotézise, amellyel kérdéseket megtudunk oldani. Erre kell gondolnunk akkor, amidőn felvetjük, hogy helyesen járt-e el a szerző, amidőn a Dologi Jogképesség fogalmát felállította. Válaszunk csak az lehet: igen. Igaz ugyan, hogy a magán- és perjogban a jogképesség egyféle (lásd a Pp. 70. §-át) s indokolt, hogy tankönyveink ez ideig a dologi jogképesség fogalmát nem használták s legfeljebb a tulajdonszerzés korlátainak nézőszögéből tekintették e kérdést. Ezzel szemben az újabb jogfejlődés a dologi jogoknál, személyi és tárgyi szempontból a jogképességnek oly számos korlátozását állította fel, hogy a fenti fogalom segítségével a széteső jogszabályokban rendszert létesíthetünk. Igaza van a szerzőnek, a dologi jogképesség korlátai nemcsak a tulajdonszerzésnél merülnek fel, hanem más dologi jogoknál is. De ezenkívül az általános jogképesség fogalma a mai Dologi Jogban azért sem használható, mert a 1920: XXXVI. és 1924: VII. törvénycikkek alá eső ingatlanokat illetően, a jogosult személyek nem az általános jogképesség, hanem közigazgatási jogi és közjogi jóváhagyások fátyolával eltakart privilégiumok alapján bírnak dologbeli jogokkal.

Szerzőnk munkáját a jogi őszinteség jellemzi. Nyíltan bevallja, hogy az újabb törvények folytán az általános jogképesség tana a dologi jogban fent nem tartható, mert a kivételek tömege szitaszerűen átlyukasztottá tennék az alaptant. Ezzel szemben őszintén reámutat arra, hogy mai dologi jogunk, amely főleg mezőgazdasági alapon gazdálkodó ország jogrendszere, arra az álláspontra helyezkedik, hogy ingatlanjogunk igen nagy részében a dologi jogképesség törvényes privilégium, ami az általános jogképességet élesen hangsúlyozó kötelmi jogunkkal elvileg ellentétes alapon nyugszik.

Almási elméletileg kifogástalanul és a gyakorlat szempontjából értékesen kihasználhatóan bontja fel alkatelemeire a dologi jogképesség fogalmát. Megállapítva, hogy a dologi jogképesség privilégiumának törvényhozási célja vagy a jogalany külön helyzetének vagy a jogtárgy társadalompolitikai elhelyezkedésének körülbástyázása (esetleg mind a kettő), a dologi jogképesség megszorításait a személyi és tárgyi privilégiumok csoportjaira osztja. A személyi privilégiumok osztályában végigvezet az egyházak és egyházi személyek dologi jogképességének kérdésein. Magánjogi vonatkozásban nem találjuk irodalmunkban e kérdéseket alaposabban feldolgozva és Almási idevágó fejtegetéseit még emeli a legújabb gyakorlatnak feltűntetése és a Jelen idevágó kérdéseinek megoldása. Álláspontja szerint az egyházi ingatlanok megterhelésénél a királyi jóváhagyást jelenlegi alkotmányjogi helyzetünkben miniszterileg ellenjegyzett kormányzói jóváhagyás pótolja. Az egyházak és egyházi személyek dologi jogképességének taglalatát követi az állam, a törvényhatóságok és községek dologi jogképességére vonatkozó szabályok fejtegetése, majd a biztosító társulatok díjtartalékául szolgáló ingatlanok idevonatkozó problémái, amelyekkel dologjogi szempontból a szerző foglalkozott először tudományosan.(...)

Almási a Dolgokat négy csoportra osztja : testi tárgyak, természeti erők, szellemi termékek és jogosultságokra. A technika haladása, a modern élet által teremtett jogviszonyok, mind nagyobb és nagyobb jelentőséget kölcsönöznek a dologi jog terén a természeti erőknek és szellemi termékeknek. Praktikus jelentőségűek és a jövő jogfejlődés szempontjából alapvetőek Almási azon fejtegetései, amelyekben a szellemi termékek és természeti erők dologi minőségét vizsgálat tárgyává tette. A jogterület ezen frissen kihajtott területén szerzőnk új műszavakat használ. így pl. az „erőtulajdon” kifejezést, amivel az erők kihasználására irányuló állagjognak adott nevet. Almási a „szellemi terméket” engedélyezett jogtárgyaknak nevezi. Tulajdonképpen minden jogtárgy engedélyezett és így e megjelölés elhatároló csak akkor lehet, ha az immateriális jelleget is feltűntetjük. Úgy a gyakorlati jogéletben, mint a jogirodalomban meglehetősen pongyolán használják a szellemi tulajdon kifejezést és a laikus közönség hajlandó ily esetekben a tulajdon szó hallatára valami a dologi tulajdonnal azonos jogviszonyt feltételezni. Az utóbbi időben az üzlethelyiségekre vonatkozó kereskedelmi tulajdon törvénybe iktatásának felvetése keltett ily irányú fogalomzavart. Ezen szempontból igen értékesek Almási azon fejtegetései, amelyekben a szellemi tulajdon valódi jellegére mutat reá.

Szerzőnk munkájának középpontjában a Birtokkal foglalkozó tanulmánya áll. Művének ez a legkimagaslóbb része, amely nemcsak a magyar jogirodalomban elsőrendű, hanem fejtegetései univerzális jelentőségűek és értéküket még az is növeli, hogy a magyar joggyakorlat talajából fakadnak. Álláspontja szerint a birtok alanyi jog, amelynél fogva a jogosult (a birtokos) valamely dolog vagy más arra alkalmas jogtárgy felett ideiglenes, korlátolt és viszonylagos uralmat gyakorolni. (...)

Szerzőnknek a birtok keletkezésére, annak fajaira és a birtokvédelemre vonatkozó, elméletileg mélyreható, de a joggyakorlattal is szoros összefüggésben álló fejtegetései, a magyar jogirodalom kitűnő fejezetei, amelyek Grosschmid legszebb fejtegetéseire emlékeztetnek.

Jogirodalmunkban gyakran hallunk panaszkodni, hogy sok a «szerkesztett» munka. Ezzel szemben örömmel mutathatunk reá, hogy Almási Dologi Joga éles logikával és kristálytiszta dialektikával megírt önálló mű, amely a nemzeti jog őstalajába meríti elméletének gyökereit és e mellett fejtegetései a haza határain túl is nagy értékűek. Midőn Almási Antal Dologi Jogának megjelenéséről adunk hírt, a magyar jogi irodalom egy új nagy értékét könyveltük el.

Almási Antal
Almási Antal : Dologi jog kézikönyve 2. kötet Budapest: Tébe Könyvtár, 1932. 607 p.

Forrás:
Munkácsi Ernő: Dr. Almási Antal: A Dologi Jog Kézikönyve 2. = Jogtudományi Közlöny, 1932. LXVII. évf. 35. szám 201-203 p.

Amikor Almási Antal Dologi Joga első kötetének megjelenését a Jogtudományi Közlöny 1929. évi 12. számában méltattuk, e munka jelentőségét abban foglaltuk össze, hogy az „éles logikával és kristálytiszta dialektikával megírt önálló mű, amely a nemzeti jog őstalajába meríti elméletének gyökereit és e mellett fejtegetései a haza határain túl is nagy értékűek.” Az elméleti, analitikus felépítésnek és a tételes, dogmatikus kidolgozásnak ez a kettőssége adja meg Almási Dologi Joga második kötetének értékét is. De azért a két kötet nemcsak tartalmában, de jogi kidolgozásának mikéntjében is élesen különbözik egymástól. Az első kötet fejezeteit, az Általános Részt áthatja a boncoló analízis, a dologi jog alapvető fogalmainak sokszor egészen eredetien megkonstruált kiépítése: a dologi jogképesség és a birtok-tanainak a legszélesebb alapokon való kifejtése. A második kötet túlnyomó része dogmatika és glossza; a munka központjában a háború utáni magánjogi törvényalkotásunknak eddig legsikerültebb opusa, az új jelzálogtörvény van.

Az 1927. XXXV. törvénycikkben tételesen beiktatott jogszabályokból, mint centrumból, sugároztat szerzőnk világosságot a dologi jognak ama intézményeire, amelyeket kézikönyve második kötete tárgyal: a haszonélvezet, a használat, a jelzálog, az ingó jelzálog, s zálogjog és a telki teher jogintézményeire.

Almási már a munka első kötetének megjelenésekor világosan látta azokat a nehézségeket, amelyekkel a második résznél meg kellett küzdenie. Már akkor felvetette: „hogyan szemléljük és szemléltessük dologjogi épületünk pompás, modern és újonnan reáépített felső emeleteit: a jelzálogjogi, a belvízi hajók lajstromozásáról és az ipari záloglevelekről szóló törvényeket, amikor ennek az épületnek alsó részeit és alapjait tulajdonképpen még ma sem látjuk teljesen tisztán. Hogy alapozzuk meg elvileg és miként hangoljuk össze a dologi jog égetően sürgős gyakorlati napi kérdéseit az elmélettel, amidőn a gyakorlat az osztrák polgári törvénykönyvvel és a telekkönyvi rendtartással tudatos ellentétben, az élet mindent letipró nyomásának engedve a telekkönyvön kívüli tulajdont és az ily dologi jogokat elismeri. . .» Ezek a nehézségek az első kötet előszavában csak távoli akadályokként mutatkoztak, de a második kötet megírásakor reális küzdelmet jelentettek. Súlyos nehézség volt összhangzásba hozni a legkülönbözőbb kódexekből, jogelméletekből, különböző korok és idők joggyakorlatából származó szabályokat az új modern törvényekkel, különösen az új jelzálogtörvénnyel; hiszen ismeretes, hogy az idegen dologbeli jogok anyagának írott forrásai nem egységes eredetűek és jelentékeny részben a német magánjogból kerültek át az azzal eddig sokszor ellentétes joggyakorlatunkba. Almási látja a következményeket is és tudja, hogy az idegen dologbeli jogok tana főforrásának, az 1927. évi XXXV. törvénycikknek joggyakorlatunkba való reális beültetése csak akkor sikerülhet, ha mindenképpen közelebb jutunk e fontos törvény szelleméhez. Ezt pedig csak akkor érhetjük el, ha „nem tévesztjük el szem elől, hogy még azonos vagy hasonló jogtételek is a mögöttük rejlő gazdasági és jogi háttér különböző voltánál fogva igen sokszor egészen mást jelentenek nálunk, mint a jelzálogi törvény mintájául szolgált BGB. világában.” Ezért Almási megállapítja, hogyha bár nem nélkülözhetjük a német elméletet és gyakorlatot, de ennek felhasználása még korántsem vezet el célunkhoz. Gyakorlatunknak és elméletünknek önállóan is ki kell fejtenie és meg kell találnia „azokat az átfogó, egységes alapelveket, amelyek a törvényt a mi magyar dologi jogrendszerünkben áthatják.”

A nehézségek megértése feltárja előttünk a dogmatikának azt a nagy birodalmát, amelyet szerzőnk teljesen ural és a törvényt értelmező fejtegetések oly magasságához vezet el, amelyre hazai irodalmunkban alig van példa. Ezekben a fejtegetésekben van a Dologi Jog második kötetének értéke, mert a jog gyakorlati munkásai (s a jogi kézikönyveknél mégis csak ez a végső cél) az előttük felmerülő jogesetek eldöntésénél nagy eredménnyel fogják ezt a könyvet használni. E munka jelentőségét pedig igazán csak akkor foghatjuk fel, ha betekintünk azokba a kérdésekbe, amelyeket szerzőnk megoldani próbált.

A szolgalom fejezetéből figyelmünket felkelti Almásinak az a tanítása, hogy a régebbi gyakorlattal szemben, és annak dacára, hogy a szolgalom idegen dologbeli jog, a saját dolgon való szolgalmat megengedhetőnek tartja. Érveit az 1925. évi XV. törvénycikk, majd tudatosabban az 1927. évi XXXV. törvénycikk folytán jogrendszerünkbe bevonult tulajdoni jelzálog körül csoportosítja. Abból indul ki, hogy ez a minden ízében átgondolt modern törvényalkotás oly szabályokat alkotott, amelyeket a fennálló telekkönyvi joggal összeegyeztethetőnek tart, és ezért nehezen lehetne elképzelni, hogy az egyik idegen dologbeli jogosultságnál, a jelzálognál, a saját dolgon való ius in ret elismerjük, a másiknál pedig fogalmilag kizárjuk.

Az értékes analitikus meglátások közé tartozik annak felismerése, hogy a dologi jogintézményeken belül törvényes kötelmi viszonyok állnak fenn, így a haszonélvező, neki a dolog élvezetében határokat szabó törvényes korlátoknál fogva, a haszonélvezeti jogosultság tartama által megszabott törvényes kötelmi viszonyba kerül a tulajdonossal.

Almási rámutat arra, hogy ily módon a haszonélvezeti jog gyakorlásának átruházása korlátolt, nem nevesített és nem telekkönyvezhető személyes szolgalmat szül. Mindenképpen helyeselhető az a további állásfoglalása, hogy a bejegyzést tiltó jelenlegi joggyakorlat fenntartását sem a gyakorlati élet, sem a telekkönyvi forgalom jóhiszeműsége és biztonsága nem kívánja, hanem az kívánatos, hogy a haszonélvezet gyakorlásának, átruházása a telekkönyvben feltüntethető legyen. (...)

A haszonélvezet tanának gyakorlati szempontból legjelentősebb fejezeteihez azok a fejtegetések tartoznak, amelyek éles kontúrokkal tárgyalják a haszonélvezettel kapcsolatos helyreállítási kötelezettség és a haszonélvezet tárgyára vonatkozó terhek kérdéseit. Az állag helyreállítására vonatkozó rendes karbantartási kötelezettség a haszonélvezőt terheli, de a tulajdonos ennek elmulasztásából eredő kárának megtérítését csak a haszonélvezet megszűntével érvényesítheti. A haszonélvezet fennállása alatt a tulajdonos csak azt követelheti, hogy a haszonélvező eredménytelen felhívása után ő végezhesse el az állagjavítást és biztosítékadást is igényelhet.

A munka központjában az ingatlan jelzálogjogról szóló fejtegetések vannak. A szerző egyéb munkáiból is ismeretes mindenre gondoló, a legnagyobb mélységekbe behatoló alapossággal dolgozta fel dologi jogunknak eme kétségtelenül legnehezebb fejezetét és fejtegetéseinek összeállításából, úgy véljük, helyesen következtetünk arra, hogy szerzőnk a jelzálogjogi részekre helyezte művének súlypontját. Az ingatlan jelzálogjog dinamikusan bontakozik ki: először annak fajai, majd azt megalapító, megváltoztató és megszüntető tények kerülnek tárgyalásra, utánuk a jelzálogjog terjedelmét és a tartalmát képező biztonsági és kielégítési jogok. (...)

A dogmatikus fejtegetések között gyakorlatilag nagyjelentőségűnek látszik annak felvetése, hogy az előjegyzett és a végrehajtás útján szerzett, továbbá a törvényben nem szabályozott egyéb jelzálogjogok csak keletkezési alapjuk tekintetében, avagy tartalmilag is különböznek-e a törvényben szabályozott jelzálogjogoktól? A törvény ugyanis a jelzálogjogok fajait az azokat keletkeztető jogi tények tartalmára és nem azok alkatbeli eltéréseire alapítja, s úgy az előjegyzett, mint a végrehajtási jelzálogjogról hallgat. A kérdésnek nagy gyakorlati hordereje van. Mert ha abból indulunk ki, hogy ezek az eljárási forrásokban szabályozott, de a törvényben szabályozatlanul hagyott jelzálogjogok az 1927. évi XXXV. törvénycikkben szabályozott jelzálogjogok fajai, akkor alkalmazandó a 116. paragrafus kodifikátórius záradéka. „Hatályukat vesztik a fennálló jogszabályoknak azok a rendelkezései, amelyek az e törvényben szabályozott jogviszonyokra vonatkoznak.”

Alkalmazhatatlanokká váltak a korábbi joggyakorlatnak ama szabályai, amelyek a végrehajtási és előjegyzett jelzálogjogoknak különleges tartalmat adnak. Ha azonban ezek a jelzálogjogok a törvényben szabályozottaknak ellentétei, akkor a korábbi gyakorlat továbbra is megáll. Ugyanez az eset a bírói gyakorlat szerint, ha a végrehajtási jelzálog szembekerül jóhiszemű és a telekkönyvbe még be nem jutott tulajdonossál. Almási a törvény és a gyakorlat egybevetése után arra a következtetésre jut, hogy a végrehajtási zálogjog és a törvényben szabályozott jelzálogjogok közti válaszvonal a törvény hatálybalépése után sem mosódott el; de kénytelen leszögezni, hogy a források hallgatása viszont a mellett mutat, hogy a végrehajtási zálogjog csak a jelzálogi törvényben szabályozottaknak egyik alfaja.

Ott, ahol Almási elméleti fejtegetésekbe bocsátkozik, sohasem téveszti szem elől, hogy az elméleti fejtegetések mögött a gyakorlati jelentőségnek fel kell csillámlani. A legjobban kidolgozott elméleti kérdések egyike annak felvetése, hogy a jelzálogjogot megalapító dologi ügylet szerződés-e vagy pedig a jelzálog-tulajdonos egyoldalú ügylete. E kérdés eldöntésétől függ, hogy mikor kell fennforognia a jelzálogos hitelező jóhiszeműségének ahhoz, hogy az a telekkönyvi bejegyzés hatályára és a jóhiszemű telekkönyvi szerzés szabályaira hivatkozhassék. Almási úgy véli, hogy „nem csupán az elzálogosítási kötelmi, hanem a jelzálog megalapítására vonatkozó dologi akaratnyilvánítások is szerződési tényállásnak a részei, nem pedig merőben egyoldalú jogügyletek.” „Vagyis a bekebelezési engedély a jelzálogjog megalapítására irányuló dologi szerződés első akaratnyilvánítása, amelyet követ a második, a jelzálogos hitelező bekebelezési kérvényében foglalt az a kijelentés, hogy a jelzálogjog tulajdonosa által elhagyott dologjogi helyzetet a maga részére el is foglalja.”

Valószínű, hogy Almásinak ez az álláspontja ellenvéleményt fog kiváltani, mint ahogy ellenvélemény valószínű ama igen fontos kérdésben, hogy a rangsorbiztosítás lefoglalható-e.

Almási álláspontja szerint a rangsorfenntartás a tulajdonjognak különválasztott és önálló dologjogi jelentőséget nyert eleme, olyan joghelyzet, amely a dologi várománnyal és a dologi elsajátítási igénnyel mutat fel némi hasonlatosságot. Mármost az a kérdés, hogy a tulajdonos hitelezője végrehajtásilag lefoglalhatja-e a rangsorral való rendelkezés jogát? Szerzőnk reámutat arra, hogy ebben az eminens fontosságú kérdésben a törvény hallgat, sőt — a törvény 5. paragrafusában foglalt, a dologi és kötelmi jogviszonyok közti megkülönböztető jelentőségre utaló mesterkélt szabályozással — a zavart teljessé teszi. Almási szerint kétféle megoldás lehetséges. Vagy elfogadjuk, hogy a rangsorral való rendelkezés személyiségi jog, amelynek gyakorlásába semmiféle hitelezőnek sincs beleszólása, vagy pedig ama helyzet előtt állunk, hegy a rangsorjog lefoglalását csak a még zálogjogot nem nyert hitelezőknek kellene megengedni és ez esetben nem előny, hanem hátrány az, hogy valaki már előbb nyert zálogjogot. Almási szerint a gyakorlat valószínűleg ez utóbbi megoldás felé fog haladni.

A munka egy másik részében Almási útmutatást is ad a rangsorfeljegyzés lefoglalására, és pedig ez a rangsorfeljegyzést rendelő bírói végzés első példányának, mint értékpapírszerű okmánynak lefoglalásával történhetnék.

Kétségtelen, hogy a fent ismertetett egyik megoldás sem kielégítő és a németországi joghelyzet felé kellene közeledni, ahol a rangsorhely lefoglalhatása nem is kérdéses. Igaz ugyan, hogy a német jog szerint a tulajdonos az üres ranghelyre telekadósságot vagy tulajdonosi jelzálogjogot nyerhet, és pedig akár előzetesen, akár utóbb következett be az üresedés. Viszont nem hagyható figyelmen kívül, hogy a jelzálogtörvényünk 17. és 18. paragrafusaiban foglalt és mintegy személyiségi jogot feltüntető rendelkezésekkel szemben, a német jog szerint, a saját jelzáloggal bíró tulajdonos jelzálogos hitelező és a tulajdonosi jelzálog átruházható és lefoglalható vagyonjog.

A munka magyarázó fejtegetéseinek legcsillogóbb fejezeteihez tartozik a törvény 29. paragrafusához fűződő magyarázat. Ismeretes, hogy e szakasz szerint, ha telekkönyvileg be nem jegyzett bérlet, illetve haszonbérlet esetén a tulajdonos a bért, illetve haszonbért a lefoglalás előtt beszedte, ez a rendelkezése csak annyiban mentesíti a bérlőt, illetve haszonbérlőt a jelzálog alól, amennyiben a bér vagy haszonbér a foglaláskor folyó és a reá következő negyedévi bér, illetőleg félévi haszonbér fizetési időszaknál nem későbbi időre járna. A későbbi időre járó bérért, illetve haszonbérért a bérlő, illetve haszonbérlő felelős marad. Mi történik akkor, ha a bérlő vagy haszonbérlő így kétszer fizetett, de a végrehajtató hitelező zálogjoga utólag eredeti érvénytelenség címén megdől? Kérdéses lesz, hogy a jelzálogos hitelező a causa nélküli gazdagodását kinek tartozik megtéríteni? A kétszer fizető bérlőnek vagy haszonbérlőnek? Avagy a másik jelzálogos hitelezőnek, akinek a másodszori fizetés követelésére az esetben nyílt volna meg joga, ha az érvénytelen jelzálogjog a telekkönyvben nem szerepelt volna?

Almási úgy látja, hogy a másik jelzálogos hitelező javára kell a kérdést helyesen eldönteni.

A Dologi Jog első kötetében, a birtoktanban megírt hatalmas jogi konstrukciókra emlékeztet a jelzálogi kereset analízise. Almási az elterjedt és a törvény 39. paragrafusából is kitűnő tanítással szemben tagadásba veszi, hogy a jelzálogi kereset a jelzálogos hitelező dologi igényének érvényesítése volna. Abból indul ki, hogy a dologi igény a jogosult követelése arra, hogy dologi jogosultságának tartalmával ellentétes állapot megszüntettessék vagy a dologi jogosultságának megfelelő állapot előállíttassék vagy helyreállíttassék. A jelzálog tulajdonosa pedig azzal, hogy a jelzálogos követelés vele szemben lejárt, semmi olyat nem tett, nem mulasztott vagy nem hagyott abba, ami a jelzálogos hitelező jelzálogjogával ellentétes. A megoldás oda irányul, hogy a jelzálogi kereset és az annak alapján hozott ítélet lényege nem az, hogy a jelzálog-tulajdonos egyáltalában köteles tűrni a kielégítést, hanem hogy most köteles azt tűrni. A „jelzálogi perben a marasztalás nem dologi igény következménye, de a jelzálogjog fejlődésének az eredménye, a jelzálogos hitelező bírói felhatalmazása, hogy most már a kielégítési jogot gyakorolhassam”.

Ilyen mozaikokból tevődik össze Almási Dologi Jogának második kötete. S mint minden mozaiknál csak bizonyos áttekintő távolságból láthatjuk a harmóniát nyújtó képet, közelről csak a részletek tűnnek fel. A tartalom természete szerint könnyebb volt az első kötet általános tanaiból egységet alkotni, mint a második kötet dogmatikus fejtegetéseit rendszerbe foglalni. S kétségtelen, hogy a jövő, a jelzálogtörvény nyomán kialakuló joggyakorlat többet fog változtatni a második, mint az első kötet tartalmán. Ez azonban nem változtat azon, hogy a magyar jogtudomány Szladits és Nizsalovszky idevágó művei mellé a Dologi Jog feldolgozásának tökéletes kézikönyvét kapta Almási munkájában.

A könyvet az Árpád rt. nyomta Kalocsán, de nem azzal a precizitással, amit annak belső értéke megkívánt volna. Reméljük, hogy a mielőbbi második kiadás alkalmával a nyomdai hibák kiküszöböltetnek.