Fontsize
kicsinyít
alapméret
nagyít

Magyary Géza: Magyar polgári perjog.

Magyary Géza
Magyary Géza: Magyar polgári perjog. Budapest: Franklin, 1913.

Forrás:
Meszlény Artúr: A magyar polgári perjog. Írta: Magyary Géza. = Jogállam, 1913. XII. évf. 5. szám, p. 375-381. - részlet -

A ki a perjog tudományával behatóbban kezd foglalkozni, csakhamar arra a meglepő felfedezésre jut, hogy ez a tudományág sokkal fiatalabb és kiforratlanabb, mint a polgári vagy büntetőjog más vidéke. Nem azt értem, hogy a végső nagy alapigazságok tekintetében nincs egyetértés vagy nincs bizonyosság: a nagy általánosságok mindenütt a metafizikával érintkeznek és tudásunk a maga alapjaiban a legingatagabb. S arra sem gondolok, hogy apró részletkérdésekben tétovázunk, ha az élet azokkal elibénk áll. (…) Végigtanulmányozva Magyary Géza most megjelent Magyar polgári perjogát, megkönnyebbüléssel vesszük észre mindenekelőtt, hogy sikerült neki a folytonossághiányokat tetemesen megcsökkenteni. S a mi megmaradt, ott tanusitja azt a legnagyobb önmegtagadást, hogy nem ad képzelt megoldásokat, ahol valódiakat nyújtani a tudomány mai állása mellett még nem lehet, hanem fölfedi a hiányt, és utat nyit a további vizsgálódásnak. Annál nagyobb érdem ez, mert éppen a perjogban kínálkozik lépten-nyomon a veszély, hogy döntő kérdéseket szavakkal hallgattassunk el. Márpedig, ha valahol, úgy itt kellenek gondolatok, a termékeny és intuitív agy fogható termékei, a melyek egységet és rendet hoznak a látszólag technikai limlommal és aprólékos eljárási szabállyal teli törvénybe. Gondolatok kellenek, a melyekből megépíthetnők a perjogi törvényt, ha azt a tapasztalat már meg nem építette volna.

Ez az egységes, életerős architektúra bontakozik ki Magyary könyvének behatóbb megismerése után, lassan és fokozatosan, mint valami klasszikus tájkép a hegyet mászó vándor előtt. Az olvasó a kötet elején hitetlenkedik és ellentmond : nem elégíti ki a per fogalmának ez a színtelennek látszó, egészen általános meghatározása ; szőrszálhatogatásként hat rá az a mellett való kardoskodás, hogy hogy nem minden perben van vita, és nem minden per dönt jog fölött, s hogy a perben a felek egymással nem állanak jogviszonyban, még közjogi viszonyban sem. Később látja csak, hogy ezek az álláspontok minden részletkérdésnél visszatérnek, hogy azok minden részletmegoldással összhangban vannak, hogy azok tehát már oly sokszoros és szigorú scrutiniumon estek át, amelyekhez foghatót recenzens írni nem tudna. Ahogy a szerző maga végezte el a leglelkiismeretesebb önellenőrzést és önbírálatot, s megnyugvással mondhatja, hogy ezek a megoldások csak ezzel az egy kiindulóponttal férnek meg, s hogy tehát azzal együtt állnak meg, vagy hullanak szét. Megkísérlem e helyütt, hogy ezt az egységes alépítményt körvonalaiban néhány szóval megrajzoljam.

A polgári perben az állam egyik közege a bíróság, a felek kétoldalú meghallgatása alapján bizonyos magánjogi vonatkozású múlt tényeket derít ki. Ennek az eljárásnak a célja rendszerint a felperes magánjogi érdekének érvényesítése az alperes ellen. De csak rendszerint olykor, ha a per az alperes érdekében folyik (kiskorúság meghosszabbítása, gondnokság alá helyezés.) A per fogalmához éppoly kevéssé tartozik, hogy a felek között vita legyen (beismerés), mint az, hogy a vita jogvita legyen: akkor is van per, ha a felek a jog tekintetében teljesen egyet értenek s csak a tények vitásak, vagy esetleg azok sem. A perben az állam a maga felségjogát gyakorolja, s mivel felségjoggal szemben senki sem lehet jogosult, hanem csakis kötelezett: a per a felek szempontjából az állammal szemben csakis közjogi lekötelezési viszony lehet. A felek jogai csak „megengedettségek”, nem szoros értelmű „jogosítványok”. A per. mint ilyen a felek között nem szül közjogi viszonyt, mert közjogi viszony egyesek között nincs s ezt a per célja sem kívánja. Ez a megengedettségi helyzet az, a melyet a rendelkezési elv juttat érvényre. A rendelkezés nem terjed ki arra, hogy a bíróság az eljárási szabályokat miképp alkalmazza, s hogy a bíróság a felek cselekvényeivel szemben minő magatartást kövessen, végül, hogy a szabálytalan perbeli cselekvénynek legyen-e és minő hatálya. (…)

Ha csak némiképp is teljes akarnék lenni, ki kellene mutatnom, mily hatalmas törvénytudással dolgozta fel a szerző a maga tárgya szempontjából egész törvénytárunkat: mily szerető gonddal időz hazai perjogunk történeténél a mennyire belemélyed régi forrásaink tanulmányozásába. Mily teljességgel s a mellett szabatos rövidséggel taglalja a bírói szervezetre vonatkozó jogszabályokat; mily éles és találó kritika alá veszi törvényeinknek és különösen a polgári perjognak is Horvát-Szlavónországoz és Bosznia-Herczegovinához, valamint a külföldhöz való viszonyunkat szabályozó rendelkezéseit. Mennyire uralkodik a hazai és külföldi irodalmon és mily mérsékletet tanusít annak felhasználásánál. Mindezt és sok más kiválóságát e könyvnek azonban hadd fedezzék fel azok, a kik tanulás, útmutatás vagy alkalmazás végett lapozgatni fogják. Magam egyszerűen csak azt állapítom meg, hogy mindannyian igaz hálával és büszkeséggel üdvözöljük jogirodalmunk e gazdagodását.