Jump to content
Fontsize

Ágoston Péter: A magyar zálogjog története.

Ágoston Péter: A magyar zálogjog története. Budapest: Politzer, 1905.
Ágoston Péter: A magyar zálogjog története. Budapest: Politzer, 1905. 64 p. p.

A kiadás digitalizált változata elérhető a DTT portálon. Szabadon hozzáférhető.

Forrás: Kolozsváry Bálint: Könyvismertetés Dr. Ágoston Péter, „A magyar zálogjog története” c. művéhez. = Jogállam, 1905. IV. évf. 5. szám, p. 393-394.

Tudni véljük, hogy a 64 oldalra terjedő, tömören írott és nagy forrástanulmányról tanúskodó füzetében szerző első részét adta közre egy nagyobb zálogjogi monographiának. Talán helytelen, ha oly irodalmi műveket, melyek más és még kidolgozás alatt levő részekkel vannak szerves összefüggésben, önállóan veszünk vizsgálat alá, mellőzni lévén kénytelen a bírálatos ismertetésnek egyik legfontosabb szempontját, a történeti alap tovább építésének és felhasználásának módját, eredményeit; mindazáltal Ágoston munkája, mint zálogjogi jogtörténet, önmagában is teljesen érdemes a figyelembe vételre. Szerző, művének I. czímét (1. és 2. §§.) a római s német jog fejlődésének rövid ismertetésére szenteli, a magyar zálogjog történetéről ekként csak II. és III. czímek (23—64. old.) szólanak. Tekintve, hogy hazai jogintézményeink közül talán éppen a zálogjog mutat legalább is a régi korban legkevesebb önálló fejlődést, s hogy a római és germánjogok behatását jogtörténészeink be tudják igazolni, helyes, hogy a szerző mintegy kiegészítésül az idegen jogok tárgyalására is kiterjeszkedett. Egy megjegyzést azonban nem hallgathatunk el. Föntebb említettük, hogy a jogtörténeti reconstructiókat logikai le- és visszavezetésekkel, bármily szellemesek is legyenek, nem tartjuk a jogtörténeti tudás próbakövének. Tisztelettel hajlunk meg a Forum Romanum vagy az Akropolisz képzeleti reconstructioi előtt, de a jogtörténetben ilyes eljárásnak helye nincs. Ugyanez a szerző álláspontja is, melyet a 3. oldal 2. jegyzetében s ugyan e lap szövegében kifejt. Ez esetben azonban némi lappangó ellentétet látunk a 23. és köv. lapok ama fejtegetéseivel, hogy «a zálogjog a magyar jogtörténet oly idejébe esik, mikor már okirati anyag bőven áll rendelkezésünkre, melynek hézagait kell csupán kiegészítenünk más népek jogtörténetéből vett hasonlóság alapján*. A reconstnictio és a beleconstruálás idegen jogokból pláne ott, hol bőven bugyog az okleveles adatok forrása: nézetünk szerint egyértékü. Inkább maradjon a hézag hézagnak, s az érvek és támpontok közt ne szerepeljen az összehasonlítás meg az analógia akkor, mikor a szerző nem európai, vagy összehasonlító, hanem speciális magyar jogtörténetet ir. Az idegen jogokra való támaszkodás a jogtörténetben éppen olyan hypothetikus értékű tételekre vezet, mint mikor Dernburg, Das Pfandrecht I. köt. 4. 1.) észokokkal helyezi el a kezességet a követelések biztosítására szolgáló eszközök közt a fejlődés rendjében a zálog ele. Lsd. szerző id. 2. jegyzetét a 3. old.)

Ki kell azonban emelnünk azonnal, hogy Ágoston a külföldi vonatkozásokkal való «hézag pótlás»-sal sehol sem él vissza munkájában. Fejtegetéseit négy korszak körül csoportosítja. Elsőnek veszi a Werbőczyig terjedő korszakot; II. Werbőczytől az 17 15: CVII. t.-czikkig; III. innen számítva 1840-ig és a IV. korszaknak a ma érvényes jog korát. Az I. korszakban a jogfejlődést a szokás vezeti három fokozaton (alkorszakon) keresztül. Ezek: a kötelem létesítő zálog kora körülbelül IV. Béla zsidó privilégiumáig, a tulajdonképi zálog terjedésének kora a vegyes házbeli királyokig és a kölcsön teljes függetlenné válásának kora, Werbőczy Tripanitumáig. Az e korszakban rendelkezésre álló okleveles anyag csekélysége s a Kálmán és IV. Béla-féle két kivételes jellegű törvény kevés támpontot nyújthatnak arra, hogy a zálogjogról tiszta képet alkothatnánk; a szerző nem is ad egyebet általános szempontoknál, különösen az első alkalmakra nézve. Dicsérettel kell azonban kiemelnünk, hogy adatainak felhasználásában mindenütt rendkívül óvatosan jár el, s a bár tetszetős generalisatiokkal szemben több helyen sikerült polémiát folytat. Igen sikerült résznek tartjuk a szerző munkájának 41—47. oldalait is, melyeken a zálogjog Werbőczy utáni és Werbőczy szerinti fejlődését tárgyalja a statutaris joganyag teljes felhasználásával, valamint a városi zálogjogra vonatkozó (51 — 59. 1.) fejtegetéseket. Egészben véve e terjedelemre nézve nem nagy, de belbecsében igazán kiváló munka irodalmunkra kétségtelen nyereség, s bár szeretnők, ha a positiv és dogmatikus jogász nem volna rászorulva a jogtörténeti kutatásokra: jogtörténeti irodalmunk minél nagyobb felvirágzását mégis csak az olyan szabású monographikus munkáktól várhatjuk, mint a minők Illésnek fentebb, és Ágostonnak a közvetlenül előbb ismertetett dolgozatai.