Fontsize
kicsinyít
alapméret
nagyít

Plósz Sándor: A magyar váltójog kézikönyve. 1877.

Plósz Sándor
Plósz Sándor : A magyar váltójog kézikönyve. Budapest: Zilahy Sámuel, 1877. 333 p.

Forrás:
Magyar Igazságügy, 1877. IV. évf. 6. szám, p.556-560. (részlet)

(...)Szerző a hasontárgyu nagyobb művek rendszerét követve a magyar váltójogot az egyetemes alapismeretekről írt bevezetés után általános és különös részben adja elő. A váltó intézmény történetét az első négy szakaszban a forrásokra utalás mellett eléggé tájékoztatólag írja meg, s amit az ötödik szakaszban a reánk nézve most kiváló fontossággal bíró német általános váltórendszabály megalakításáról, továbbá régi váltójogi törvényhozásunk stádiumairól s az új magyar váltótörvény létesítéséről elmond, az jóformán kimerít mindent, ami ez irányban egyáltalán érdekkel bírhat. A külföldi váltójogok közül azonban csakis a német váltórendszabállyal „mint új váltójogunk anyagjogával” foglalkozik bővebben, míg a francia s ezzel rokon törvénykönyvek, valamint az angol-amerikai váltójognak csak dióhéjban adott vázlatára szorítkozik; pedig az összehasonlító jogtudomány szempontjából legalább itt a bevezetésben szívesen találkoztunk volna kissé tájékoztatóbb adatokkal. E hiány eléggé érezhető, ha szem előtt tartjuk, hogy a váltójog legtöbb tételeiben nem éppen egyedül magyar vagy német jog, hanem minden a váltóforgalom által érintett államnak és helynek joga. E mellett a gyakorlati életben akárhány eset fordul elő, midőn valamely külföldi állam váltójogának ismerete a váltó tekintetében úgyszólván életkérdést involvál. (Eltérés van pl. a kellékekben, a szenvedő váltóképességben; a francia billet á, ordre (Code Nap. 187.) megfelel a mi saját váltónknak, de nem kereskedő által kiállítva, nem vonja maga után a váltói szigort, stb. stb.). A váltóintézmény jellege cosmopoliticai s a váltójognak sokkal inkább, mint bármely más jogkörnek legelőkelőbb kútfőit képezik a positiv törvények és ezek hozatalának története.

Haladjunk tovább szerző rendszerének fonalán. Miként a jog alanyai között általában, úgy különösen kereskedők között a váltóforgalomban bizonyos jogi meggyőződések és elvek képződnek, melyek vagy az írott jog hézagait pótolni, vagy attól épen eltérőleg a forgalmi viszonyokból folyó szükségleteket kielégíteni vannak hivatva és ez elveknek szükség okozta általános és folytonos alkalmazása teremti meg a szokásjogot, a melynek — a magyar váltójog forrásainak egymáshoz való viszonyáról szólva — dr. Plósz is méltán vindicál egyenrangú helyet az írott törvényes jog mellett. Ezenkívül a 31 lapra terjedő bevezetésben még a magán jognak jelentőségéről s a váltójog természetes alkalmazásáról foglaltatnak érdekes fejtegetések. A tárgyra tartozó irodalmat azonban megint nagyon is sovány kiállításban mutatja be az olvasónak, s ezt hibáztatni fogják bizonyára mindazok akik Thől, vagy Blaschke műveinek idevágó részét ismerik. A mi magát az új magyar váltójog irodalmát illeti, szerzőnek meg kellett volna említenie dr. Herich Károlynak „a magyar váltótörvényjavaslat a szakértekezlet megállapodásai nyomán” czím alatt 1874-ben megjelent, nagyon értékes anyagot szolgáltató művét. A váltó elméleteket tárgyazó szakasz, mellyel szorosan egybefüggenek a 27. és 28. §§. is, az általános résznek egyik figyelemre méltó tanulmánya. Itt szerzőnk kiváló elmeéllel értekezik a váltónyilatkozat kiadásának sokat vitatott kérdéséről, az általa úgynevezett „váltói akaratról”, s ennek akadályairól. A régi elavult nézetek rövid megérintése s az általánosan ismeretes újabbi elméleteknek (Einert-féle papírpénz-, Liebe-féle formálügylet-, Thől-, Bierner-, Unger-féle szerződési s az ehhez közel álló Kuntze féle creatió-elmélet) előadása után dr. Plósz nagy előszeretettel időz Siegelnek „das Versprechen als Verprlichtungsgrund im heutigen Recht” czím alatt 1873. közzétett értekezésénél, s ennek felfogását nyíltan magáévá teszi, habár a jogtudósok jelentékeny részének eltérő, vagy éppen ellentétes elméleteivel összeütközésbe jő. „A váltó egy írásbeli díjkitűzéshez hasonló, annak részére kiállítva, ki a váltónak váltószerű birtokába jut. Akinél van a papír, annál van az ígéret és az a kibocsátót szavánál foghatja. Nem éppen következetes Siegelnek azon további, és megfoghatatlanul a fentebbiekre alapított felfogása, mely szerint a váltó már a kibocsátó kezében tekintetnék teljesnek. Szellemesen jegyezte meg ennek ellenében Unger, miszerint az egyoldalú ígéretnek sajátsága csak abban áll, hogy az a másik fél elfogadása nélkül is kötelez, de mindenesetre kell, hogy az egyoldalú ígéret is adva és valaki irányában kinyilvánítva legyen. A nyilvános díjkitűzésnek is kihirdetés az előfeltétele. Szerzőnk habár egyben másban enged is Unger módosításainak, Siegelnek „történetileg megállapított, az életnek megfelelő” elméletét tartja helyesebbnek s ezt követi fejtegetései egész folyamában. Szerinte a formának az akarat fölött gyakorolt hatalma a váltó forgalmi természetének is megfelel; megkívánja azt a váltóforgalom biztossága, a váltó hitele is, a mely csak úgy lehet megóva, ha az, kit a váltóval kínálnak, egyedül az akarat kinyilvánításához, a nyilvánosságra hozott akarathoz tarthatja magát. Ebben látja szerző a telekkönyvi nyilvánosság analógiájára a váltójogi publicitás elvét. Alig szükséges rámutatnunk az utóbbi hasonlat elhibázott voltára, de magát a dolog lényegét illetve és szem előtt tartva a forgalmi élet jelenségeit is, nem zárkózhatunk el azon tény behatása elöl, mely szerint a váltóüzlet egész lefolyása fontos szerződési mozzanatoknak lánczolata. Független ugyan az alapul fekvő kötelmi jogviszonyoktól, de ki fogja tagadni, hogy tényleg minden váltóigéretnek rendszerint valamely jogügylet, szerződés képezi alapját? Mi az obligatio más, mint az egyik személynek joga a másiknak valamely szolgáltatására, és mi különbséget tesz, hogy a váltóigéret tisztán pénzösszeg szolgáltatására irányul? Kinyilvánított ígérettel van itt dolgunk, melynek bizonyos összeg képezi tárgyát (Summonversprechen), mely minden forgatmánynál ismétlődik s amely elfogadtatik hallgatag minden váltóbirtokos által vissz-ígéret tétele nélkül. Rokon ezzel a római stipulatio, melynek szerződési jellegét senki sem vonta még kétségbe; verbál-szerződés a római jogban — literál-szerződés a modern váltójogban. Minden más felfogást az egyoldalúság, vagy szőrszálhasogatás vádja fogja érni. A 16. szakaszban szerző a váltó képességről szól és kiemeli, hogy ez egyenlő tekintet alá esik az általános polgári szerződési képességgel. Kivételt képeznek csak a férjhez ment nők, kik 24-ik életévöket még be nem töltötték és azon hallgatag nagykorúakká vált egyének, kik az osztr. ptkv. 174. §-a szerint, ha atyjok beleegyezésével önálló háztartást folytatnak és 20-ik életévüket elérték, teljes cselekvési képességgel bírnak. Ezek tehát váltóképtelenek; de minden egyéb idatartozó kérdés az általános magánjog elvei szerint döntendő el.

 

A váltók osztályozását és kellékei t a 20-ik §-ban tárgyalja . Érdekes itt azon vitakérdés, hogy az oly intézményezett saját váltó, mely helykülönbség nélkül állíttatik ki, érvénytelen-e, vagy pedig mint saját váltó érvényes- e? Szerző — nézetünk szerint helyesen — Hartmannal és Wáchterrel tart. A kibocsátó ezen formát választja, mert a telepitett saját váltót a forgalomban nem kedvelik, de ő fizetni mégis más helyen akar. Amint ez utóbbi indok fenn nem forog, az intézmény alakja hiú játékká fajulna s azért érvényesnek el nem ismerhető. A 23. §-ban a másodlatok forgalmi jelentőségéről és anyagi tartalmáról alapos fejtegetést találunk, melynek értékét még emeli az előadás világossága. Sajnáljuk, hogy szerzőnek számos gyakorlati kérdésre nézve kifejtett és többnyire német fötörvényszéki elvi határozatokkal támogatott nézeteit hely szűke miatt kevésbé ismertethetjük meg. Mindazáltal, amennyiben néhány hét óta a m. vtkv. 101. §-a jogászkörökben élénk megbeszélés tárgyát képezi, időszerűnek tartjuk szerzőnk ebbeli nézetét ide iktatni. A törvény szelleméből kiindulva figyelmeztet azon különbségre, mely a szenvedő váltóképesség és a váltó formális érvényessége között fennáll; s ez alapon azon helyes és egyedül igazolható nézetet vallja, hogy a törvényhozásnak czélzata csakis a váltóforgalom egyszerűsítése volt, a mely fel nem ismerhető kézjegy megengedése, illetve a hitelesítés nehézkes correctivuma által csak szenvedett volna. Nagyon természetesnek találja másfelől — támaszkodva különösen a magyar váltótkv. 105. §-ára — hogy írni nem tudó személynek meghatalmazott által tett váltónyilatkozat a teljes váltójogi hatállyal bir. „Az 1840-iki törvény az írni nem tudóktól egyenesen a váltóképességet tagadja meg, míg az új váltótörvény csak az írni nem tudók kézjegyét tekinti hatálytalannak. Az új törvény szerint tisztán csak a forma irányadó, t. i. az, vajon a váltó aláírást vagy kézjegyet tartalmaz-e.” Reményljük, hogy indicaturánk is e felfogást fogja érvényre juttatni. A törvényhozásnak nem lehetett intentiója feltétlenül kizárni a váltóforgalomból a különben szerződésképes állampolgárok többségét. A 33. §-ban azon kérdésre nézve, vajon a váltóigéret novatiót tartalmaz- e vagy nem, szerző sem az egyik, sem a másik nézet mellett nem nyilatkozik határozottan. Véleményünk szerint a kérdésre nemmel kell felelni; mert a forgalomban inkább a fennálló kötelezettségek megerősítésére, szigorítására szolgál a váltólevél. Nem czéloztatik általa az, a mi minden novatiónak előfeltételét képezi, t. i. egy régebbi kötelmi viszonynak megszüntetése. Egy és ugyanazon kötelezettséggel anyagilag ugyan szintén egy, de alakilag két követelés fog szemben állani, a köztörvényi és a váltókövetelés, amelyek egyikének kifizetése eo ipso megszünteti a másikat. Nagyon természetes, hogy ezen általános elv nem zárj a ki a feleknek ellenkező megállapodását, de ezt az érintett prásumtio iuris ellenében adott esetekben bizonyítani kell. Valamely lényeges kellék hiánya miatt a váltó, mint olyan érvénytelen lévén, megeshetik, hogy az mint utalvány vagy mint közönséges kötelezvény érvénnyel bír, amennyiben ez utóbbiak valamelyikének alkat-elemei benne foglalvák. Ez a conversio, melyről szerző a 34. §-ban szól s amelynek a gyakorlatban nagy fontossága van. Az óvásról szóló hosszú szakaszból csak azt emeljük ki, hogy szerző nézete szerint az óvás felvételére jogosított személyek illetéktelen eljárása nem prejudical az óváslevél közhitelességének. Ha a közjegyző a székhelyén kívüli más járásbíróság területén, vagy a járásbíró közjegyzői székhelyen vesz fel óvást, ez csak sportula rövidítés szempontja alá esik. A váltótörvény 98. §-át tehát nem kell szigorúan magyarázni.

Egyik főérdeme Plósz munkájának, hogy hazai jogunkat folytonos párhuzamban tárgyalja a német váltórendszabállyal, melyet a reá vonatkozó irodalommal és törvényszéki gyakorlattal jogászainknak múlhatlanul ismerniök kell, ha a váltóformalismus finom szálait biztos kézzel akarják széttartani. A tudomány és gyakorlat terén felmerült minden egyes controversiával szemben szerző határozottan állást foglal és nézeteinek indokolása tanúságot tesz a lelkiismeretes szorgalomról és a mélyreható komoly tanulmányokról, a melyek szerzőnek már ezelőtt közzétett kisebb értekezéseit is oly előnyösen jellemzik. Az anyag rendezésének oeconomiája is teljes elismerést érdemel. Igaz, hogy néha a szerkezet tömörsége rovására esik a jóhangzásnak, sőt a világos átnézetnek is. Pl.: „A váltó a kereskedelmi forgalomban fejlődött ki, ellentétben, sőt gyakran gátolva a romanizáló jogtudomány és ezt követő törvényhozás által.” Ilyen és más kitételek néha emlékeztetnek bennünket dr. Plósz korábbi irmodorának nehézkességére, melyet azonban jelen művében nagyobbára sikeresen elkerült. A munkának különös részével, melynek több íve már a sajtó alól kikerült, akkor szándékozunk e helyütt foglalkozni, midőn az egész könyv befejezve előttünk fekszik. Annyit bátran elmondhatunk már mostan, hogy itt nem valami becsempészett és magyar köntösbe öltöztetett külföldi termékkel van dolgunk, hanem egy minden ízében öntudatos, és a tudomány színvonalán álló munkával, melynek becsét csak neveli azon körülmény, hogy szerző az övéitől eltérő, de mindenesetre számbaveendő más nézeteket is dicséretes tárgyilagossággal ismerteti meg. Nagy érdeklődéssel nézünk elébe a mű folytatásának.