Fontsize
kicsinyít
alapméret
nagyít

Moór Gyula: Bevezetés a jogfilozófiába.1923.

Moór Gyula
Moór Gyula : Bevezetés a jogfilozófiába. Budapest: Pfeifer F., 1923. 356 p.

Forrás:
Meszlény Artur: Moór Gyula: Bevezetés a jogfilozófiába.= Jogtudományi Közlöny, 1923. LVIII. évf. 15. szám, p.117-119.

Megilletődéssel tesszük le kezünkből Moór Gyula könyvét. Ecce homo, aki az abszolút tudásnak félelmet és melléktekintetet nem ismerő könyörtelenségével vonja le az utolsó kilenc esztendő keservesnél is keservesebb tanulságait. Minden, de minden megváltozott közöttünk és bennünk: régi bálványok romba dőltek, újak sarlatánoknak bizonyultak, még újabbakkal szemben érthető szkepszissel kérdjük: mit akartok még tőlünk? (…) A jog is jelenség, az okozatosság végtelen sorának egy lánceszme és a jog is céleszköz, a relatíve legerősebb hatalom eszköze akarata érvényesítésére. Változandóságának tehát hármas elkerülhetetlen forrása van: létokainak megváltozása, a létét biztosító hatalom megváltozása és e hatalom céljainak megváltozása…

Moór könyvének jelentőségét nemcsak a hazai, hanem az egyetemes jogtudomány szempontjából abban találom, hogy szinte hézagmentes bölcseleti apparátussal és meglepően éleslátó és független gondolkodással a közelmúlt élményeinek tudományosan sterilizált reagensei segítségével revízió alá veszi a jogbölcseleti alapproblémákat s eközben oly új megállapításokra jut, amelyek mellett komoly bölcselő nem haladhat el többé szótlanul. Művét két részre tagolja: az első szól a jogfilozófiáról általában és két fejezetben foglalkozik előbb a jogfilozófia mibenlétével és problémáinak kifejtésével, azután a jogfilozófia irányaival; a második részt pedig szenteli az egyes jogbölcseleti problémák megoldásának, s egy-egy fejezetben tárgyalja: a jog fogalmát és a vele összefüggő kérdéseket, a jog okozatos összefüggéseit és a végül a helyes jog problémáját. E beosztással igyekszik hozzásimulni a jogbölcseleti kutatás amaz egyes irányaihoz, amelyeket a tudomány eddigi fejlődése felvetett, és amelyek egyikének sem ismeri kizárólagosságához való jogát. Tudományos iránya szerint tehát eklektikus; emellett relativista, némi újkantiánus árnyalással, amelyen meglátszik mesterének, Somló Bódognak kezenyoma, de inkább csak érzület és hajlam, mint tudományos állásfoglalásai tekintetében. Lényegében teljesen önálló és a maga útját járó bölcselő, aki maga szabja meg nemcsak kutatásának módszerét, hanem azt a kört is, amelyen túl már a transcendentalizmust látja, az ignoramus tilalomfáját.

A mű első, leíró részében a Szerzőnek súlyos küzdelmet kell vívnia a rendkívül szűkre szabott kerettel. Alig száznál több kisformájú oldalon a jogbölcselet tudománya történetének csak némileg is tájékoztató képét adni a lehetetlenséggel határos. Szerzőnk e vállalkozása csodálatosan sikerült: a csoportosítás mesteri, az egyes írók álláspontja röviden és élesen van beállítva, s a kép, amelyet nyerünk, egyes részletektől eltekintve teljes. Ha én írtam volna e részt, nem mellőztem volna hallgatással Taine milieuelméletét és Oswad Spenglert, s több figyelmet szenteltem volna Nietzsche Übermensch-ének, ha csak azért is, hogy túlzásaira rámutassak. Kiváló érdeme és érdekessége a Marx elméletével való probléma, amellyel a polgári tudománynak egy régi mulasztását pótolja. (…) A dogmatikus részben a mű fősúlya a jog fogalmának elemzésére esik. Itt van helye annak, hogy kimutassa szerzőnk egyfelől gondolkodásának önállóságát, másfelől képességét arra, hogy a forradalmi jognak és a nemzetközi jognak az utolsó évtizedeiben a jogfejlődésre gyakorolt hatását kellőképp értékelje. Ez a törekvés tükröződik vissza a jogról adott meghatározásában, amely a jogot relatíve legerősebb hatalom oly szabályának tekinti, amely annak megsértését valamely hátrány elszenvedésével fenyegeti meg. Ezzel megnyitja a Szerző a jog kapuit a forradalmi jogalkotások számára, mert eliminálja a meghatározásból a legitimitás kellékét; és módot ad a nemzetközi jognak a jog keretén belül való elhelyezkedésére, mert a jogot nem korlátozza az államon belüli hatékonyság körére. Kizár a szerző e meghatározással a jogfogalo kellékei közül minden helyességi és igazságossági követelményt és azokat tudatosan és programszerűen a jog értéktan körébe utalja. Ezért szerzőnk legnagyobb ellenlábasa az észjogi és természetjogi iskola ; de ép oly távol áll Bentham utilitárizmusától és Hegel Weltgeist koncepciójától is. (…)

Moór jogfogalma nagy jelentőségű haladás a jog lényegének megismerése felé. Megszabadítja a fogalmat minden politikai és efemer kívánalomtól ; elejti a néplélekre való misztikus hivatkozást; függetlenít az opinio necessitatis kellékétől, amelynek tarhatatlanságát a közelmúlt évek tapasztalatai éppúgy kimutatták, mint mindazon elméleteket, amelyek a jog fogalmába bele igyekeztek vinni valamelyes erkölcsi vagy helyességi követelménnyel való egybehangzást. Más oldalról nem erőszakol a fogalomba fix elhatároltságot ott, ahol azt nem lehet megadni, s így nyitva hagyja a kört ott, ahol erre szükség van. Ezért a jogot garantáló hatalomtól nem követel többet, minthogy az a relatíve legerősebb legyen ; az állandóság tényezőjétől csak relatív állandóságot kíván ; a jog tényleges érvényesülésének kellékénél megelégszik azzal, hogy rendszerint kövessék. Hogy a jogalkotó hatalom kicsoda, azt szerinte a tételes jog mondja meg, az tehát maga is része a meghatározandó fogalomnak, következőleg nem lehet a definíció alkotó elem ; ezért jog az illegitim úton létrejött jog is, ha megvan a tényleges ereje ahhoz, hogy érvényesüljön és fenntartsa magát. A tények hatalma éppúgy lehet jogalkotó, mint a hatalom ténye : a jog végsőleg a tények erejében gyökerezik. S e nézőpontból könnyen oldódik meg a törvényrontó szokás érvényének problémája is : a törvényrontó szokás nem más, mint a lassú forradalom, s forradalom nem más, mint uno actu ható törvényrontó szokás. Bőségesen foglalkozik szerzőnk utolsó fejezetében a helyes jog problémájával. Kimutatja, hogy a jog helyességének vagy helytelenségének megállapítása a tételes jog tartalmának egy magasabb értékmérő alkalmazásának elemzése során per exclusionem arra az eredményre jut, hogy a jog helyessége nem jelenthet mást, mint erkölcsi értékelést. Erkölcsi impulzusaink azonban nem az észből fakadnak, azok irracionális természetűek, érzelmi alapokra vezetnek vissza, s noha abszolút érvényt igényelnek a maguk számára, mégis kultúrák, korok és egyéb körülmények szerint változnak. Az erkölcs tartalma nem lévén mentes a változandósággal járó relativitástól, a tudományos jogfilozófiai vizsgálódásnak meg kell állania ott, hogy tudatosan megjelöli azt a konkrét erkölcsi felfogást, amelyet a jog értékelésénél alkalmaz. Ez a mérték a mai joggal szemben csak a mai nyugati kultúránkban uralkodó erkölcsi felfogás lehet, amely a kereszténység erkölcsi világnézetén alapul, amely viszont főtételeként a felebaráti szeretetet, az embertársak, az emberiség javának előmozdítását vallja. De emellett a nemzeti eszme és az igazságosság eszméje számára is tért követel. Így jut el ama végső megállapításhoz, hogy „ az a helyes jog, amely az erkölcs értékmérőjének megfelel. A jog az erkölcstől nyeri erejét, céljait és ideáljait. Az erkölcsi értékek világában pedig kiemelkedő helyet foglal el a haza fogalma. Erkölcsi követelmény, hogy az egyéni érdek elnémuljon a köznek nagy érdekei előtt. Kétségtelen, hogy a jog értékelésének egyik legeslegelső mérőeszköze az etika, s fenntartás nélkül hozzájárulunk ahhoz a megállapításhoz is, hogy nem lehet helyes az a jog, amely az erkölcs követelményeinek nem felel meg. Vajon csakugyan az egyedüli és kizárólagos értékmérő-e az erkölcs, e kérdést hagyjuk nyitva. Hagyjuk nyitva különösen azért, mert nincs eszme, amellyel annyit éltek volna vissza, mint az erkölcsi ideállal, s amelynek nevében több erkölcstelenséget követtek volna el. De még visszaélés nélkül is vagy egyenrangúnak kell tekintenünk az emberszeretet, a hazaszeretet és az igazságosság hármas követelményét, s akkor quid jiiris, ha mindegyik követelmény más és más jogot jelöl meg helyesnek? Vagy egy bizonyos hierarchiát kell közöttük felállítanunk, amely rangsoron minden bizonnyal összevesznek, akik felőle vitába elegyednének.